Egy őrült naplója

A régi mondák szerint ilyenkor lép elő a táltos: nem azért, hogy népe helyett harcoljon, hanem hogy visszaadja hitét, bátorságát és önbecsülését. 

Itt, Erdély földjén most újra felhangzik az ősi hívás, mert elérkezett az idő, amikor a magyarságnak ismét önmagára kell találnia. 

Ha a szellem felébred, (!) a közösség ereje is feltámad, maga az élő felelősség, amely összeköti a múltat, a jelent és a jövőt.

Fogel Frigyes

szabad filmes

FogelMedia

“Születtem Magyarországon…

Születtem Magyarországon, 77 éves vagyok,

fejemben összekeveredtek a féldecik s kormányzatok.

Neveltek hazaszeretetre, hittem az Istenben is,

harcoltam két háborúban, túléltem, az istenbe is.

Elhagytam, kérném, vagy 39 asszonyt,

s vagy kétannyi elhagyott.

Tankcsapdákba hugyoztam, ettem lótetemet,

és mégis itt vagyok.

Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál: 

“Túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket,

egy magyar túlélő, címzetes, vitézlő, tönkrement lábain, de áll önök előtt!”

Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat, és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak,

hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul.

Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul? 

És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény, elszállnak az első szélre! Mi lesz így? – kérdezem én.

Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál: 

“Túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket, egy magyar túlélő, címzetes, vitézlő, tönkrement lábain, 

de áll önök előtt!””

Bereményi Géza

Cseh Tamás

Úgy 10 évvel ezelőtt az USA-ban együtt vacsoráztam egy kongresszusi képviselővel (Washington D.C.) és egy öreg barátommal. Hármasban…

A vacsora vége felé a képviselő feltett egy váratlan, kényes kérdést.

Erre az öreg barátom csendesen, remegő kézzel letette a villát, és komoran maga elé nézve halkan kimondta: “erről nem beszélhetünk, mert halálosan veszélyes.”

Ekkor a kongresszusi képviselő zavartan nyelt egyet, és néhány percel később csendesen befejeződött a vacsora.

(Az idős barátom, aki néhány év együttműködés után már szinte saját fiaként kezelt engem, egy brit állampolgár volt, Európa egyik legtehetősebb famíliájának még élő, utolsó meghatározó tagja. Családja Rudolf Steinerrel dolgozott együtt, a húgának a keresztanyja Ita Wegman volt.)

…

Sajnos, a szituáció, amit most kell megélnünk, hasonló, mint amikor a Kós Károly-féle lovagok a fordított irányt választották.

Most hiába reménykednek többen, és mennek el Tusványosra, várva az útmutatást, vagy tudom is én, mit, a majd néhány odavetett morzsákon kívül, nem lesznek okosabbak…

Válaszokat -a körülöttünk lévő kavalkádra- csak azok várnak reménykedve, akik még eddig nem álltak bele A Vihar kellős közepébe.

Azonban akik már egyszer épen kikerültek a leghevesebb tornádók néma örvénymag szeméből, pontosan tudják, hogy eljön a pillanat amikor a stafétabotot, halkan, nem hivalkodva – szerényen át kellene venni, és tenni a dolgunkat ott, ahol azt anno megválasztottuk.

(És esetleg egymás felé nyújthatnánk néha a megbocsátás karjait is.)

Okosan, bátran, de a maximális önkritikával a kis lépéseket elkezdeni, új formákat kiküzdeni. Magunkban. Nem a kinti világban először…

És nem beszélni ezekről.

Hanem végre, a kint helyett, bent megtenni mindezt. Mindenki a saját partitúrája szerint, nem mások kottájából játszva. 

És esetleg hálásnak lenni azoknak a bátraknak, akik mertek, tettek, és képesek voltak akár még a mocsokban is bátran meghemperegni, (vállalva mások mocskolódását is) azért, mert tudták, hogy mit köll tenniük. Ahogy ezt Orbán Viktor is megtette.

A többi(ek) csak (önigazoló) hamis hangok.

Fogel Frigyes

FogelMedia

Erdély, 2026 Július 21.

Amíg a tömeg a cirkuszt nézi, a művész a láthatatlan rendezőt keresi… 

A kérdésem nem az, ki ír alá, hanem az, ki meri meglátni a láthatatlant…

Vajon hova tűntek azok a művészek, akik nem statiszták, hanem a kor lelkiismeretei?

fogel frigyes

Optika csere közben találkoztam egy tündérrel hajnali órákban, fenn a hegyen…

Már láthatatlan volt a falubelieknek…

Csilingelő hangon felnevetett majd gyorsan tovalebbent, amint meglátta a döbbenetet az arcomon…

De mielőtt még köddé vált volna,

odasúgta:

Emlékezz mit hoztál a batyudban…

A szív erején, hatalmuk nincs… 

Az ő fegyverük a meddő tudás, az értelem szilánkos, csalfa labirintusa…

Te csak továbbra is lásd a láthatatlant, mert a gondolatok sebességén túl röpülve, barátaid és tenmagad fogjátok a másvilágot továbbra is táplálni-megénekelni…

Mire lenyomtam az exponáló gombot már csak a leheletét sikerült lencsevégre kapnom a csilingelő Hangnak…

Felkelt a Nap.

Köszönöm…

ff

Már két hete élvezem vendéglátásukat, de eddig nem mertem ezt, így, feltenni „családi körben” nekik…

Aztán, miután kibukott belőlem az,ami már 6 éve nyomja a lelkemet itt az erdélyi vesszőfutásom alatt, hirtelen mély csend lett az asztal körül… 

Megremegtem… Belül….

A többiek megdöbbenve lassítottak a lapítón táncoló bicskáikkal a szalonna maradékokon… 

A némaság súlya nőtt, és vártam a választ, de csak nem akart jönni… 

Amikor már lemondtam bármiféle reakcióról is, a csángó családfő lassan felém fordult, és jéghideg kék szemeit rám emelve csak ennyit mondott: 

„Nincs.”

Amikor ezt kimondta, ismét megéreztem a benne feszülő őserőt, amelyet az itt tartózkodásom alatt már nemegyszer megvillantott…

Zavartan lesütve szemem, némán néztem a viharvert asztal repedéseit, a lapítót, a vinettát, ugyanis a kérdésem még mindig rezgett bennem, de nem bántam meg, hogy végre 6 év után feltettem egy hiteles embernek:

„Vannak manapság szellemi vezetői itt az erdélyi magyarságnak?” – szóltam neki, pár perce… (amire a válasz már megérkezett…)

Aztán egy kis idő elteltével A „nincs” után még hozzátett valamit a gyimesi acél ember:

„Más időket élünk itt most, fiam.”

Elnémulva figyeltem.

Magamat.

Majd ekkor – sajnos – visszakérdeztem:

„Milyen időket is élünk most itt, bátyám?…”

Ekkor az asztal végén egy másik, csendesen tovább falatozó úriember tekintetét – szeme villanását – konstatálva, hirtelen mindent megértettem. 

Szavak nélkül…

Majd a román származású ház asszonya barátságos tekintettel kedvesen felém szólt:

Salut, dragă.

Kedves egészségedre, Frici.

Vége lett a reggelinek.

Mindenki ment a dolgára…

Én meg csendesen fogtam a cókmókomat, és megértettem, hogy 3 éves koromban miért hozhattak el a szüleim Budapestről ide Csángóföldre, hogy megmutassanak az itt élő dédnagymamámnak…

A napokban Köő Artúr fiatal, tehetséges (Bánffyhunyadi – Budapestre származott) történész említette, hogy a csángók végül is ide menekültek anno az akkori hatalmak elől… 

Elcsángáltak…

Én meg lehet… 

Hogy… 

Haza érkeztem?!

(A Gyimesközéploki dédikém emlékére)

fogel frigyes

Ehhez viszont fel kell ismerni az ellenfelet. De erre sajnos Magyarországon és még Közép-Európában sem mindig képesek.

J. S. Bach mestert és műveit kortársai elfeledték, majd kétszáz évvel később isteníteni kezdték.
Bach szegény volt, mint a (Tamás) templom egere. Sok (20) gyermeke volt. Német.

Kortársa G. F. Handel gazdag, szintén Németországban született, aztán (felvett) brit állampolgárként nagyon gazdaggá vált. Nagy karriert futott be Londonban. Nem véletlenül. Sosem találkoztak.

Aztán a 200 év távlata eldöntötte azt, amit.
…

Hagyni kellene, amíg most kitombolja magát az Ármány…

És amikor eljön az idő, akkor vissza kell metszeni. A vadhajtásokat, az összes belső árulóinkkal -is- együtt. Akik most is csöndben vannak, de a kitartó-tisztjeik utcára szólítják az ő megvezetettjeiket.
Mert ismétlés a tudás anyja. És ezt mindkét oldalon tudják.

Viszont az érmének nem kettő, hanem három oldala van.
Amin megáll az érme maga.
De ezt nem tanítják.

Teszik.
Csendesen…

Ugyanis egy zenemű partitúrájában nem a hangjegyeknek jut a legnagyobb szerep.

Hanem a “szünet” jelnek.
Ahol minden eldől.

Amitől lélegzik a Hang.
A Teremtő Hang…

A Csend-Benn…

fogel frigyes

https://youtube.com/shorts/IkD0bzz_wPM?is=Qjt0GSW-Wa-XjFjJ

-Nagyra nőttél! Mi a titkod?!

Frici bácsi – makogott  vissza a tepsifüles

-itt a Keleti-Kárpátokban vagy megnövök, vagy megesznek…

(A fotó nem AI)

A Szellem. A Szellem?!

Erről szólnak, feleim…

Megy a szájkarate…

A magamfajta kis ripacs bohócnak viszont most egy gyermekkori kép jut az eszébe…

Egyszer Izraelben, egészen pontosan Tel-Avivban játszottam a Mann Auditoriumban az izraeli és a New York-i filharmonikusokból verbuválódott haknizenekarban, Mahlert… Rabin elnök úrnak… (Mielőtt meggyilkolták)…

A karmester Lorin Maazel volt.

A lényeg:

Ott értettem meg, miközben Mahlert játszottam, és a zenész kollégáimmal együtt átélhettem az eksztázist, a teremtő eksztázist, amit egy hangszeres zenész átélhet néha, kegyelmi állapotban, hogy (a zenész) ő maga is egy hangszer, nemcsak a keze között alakuló fa vagy fémdarab (értsd: hangszerek), és hogy az egyik legborzasztóbb frusztrációja egy karmesternek az lehet, amikor egy hatalmas szimfonikus zenekar élén áll, vezeti őket, de mégsem vezeti, egy hatalmas összhangot irányíthat, amelyet nem ő komponált, egy kis fa- vagy műanyag pálcába kapaszkodik, és jobb esetben, elegáns mozdulatokkal karmesterkedik.

De nem teremt. Nem tud játszani. Csak pót-cselekedni… Hiába játszik – jobb esetben – egy hangszeren vagy kettőn valamennyire, hiába van a fejében a partitúra (jobb esetben), de…

Csak pótcselekvéseket tesz, és ő az igazi kívülálló.

(De azért őt fizetik meg a legjobban, és a hírnevet is őreá aggatják… többnyire.)

Lehet, hogy gyenge példa lesz ez, és ebbe is – mint mindenbe – az okos emberek bele tudnak kötni, és ízekre szedni, amit mondani akarok, de kedves emberek, ha jobban odafigyelnétek az igazi – teremtő – alkotóművészekre, akik a szellemben élnek (ha a Kegyelem erre vezeti őket), és alkotnak, nem pedig terméketlen, mesterséges gondolatépítményeikkel oktatják egymást az igazukról, nos, akkor talán, majd egyszer megszólal egy hang.

Egy tiszta hang…

De addig érdemes lenne megtanulni… hallgatni… aztán -de csak azután- elsajátítani a „szakbarbár” dolgokat, mert azt mindenki meg tudja tanulni…

Játszani, ahogy azt pl. Hermann Hesse is próbálta átadni (aki ismerte Rudi bácsit, Jung szintén, hisz akkor együtt ott voltak Svájcban, csak akkor erről hallgatni volt érdemes), szóval a végtelen szómágiák és kinyilatkoztatások után nem lehetne – esetleg – felmérni azt, ahogy életek öncélúan elillannak más nagy koponyák életművein tipródva, miközben a saját hangunkat, saját zenéiket „kellene” megtalálni – átélni?

Tudjátok, aki hall, annak nem kell evidencia, antropozófia, mongólia, hunfóbia stb.

Aki hall, az hallgat.

És alkot.

De mit is?

fogel frigyes

https://fogel.me

Pedig csak azt kellett volna kiderítenem, hogy valójában ki is ül a nézőtéren…

Mert ugye, amikor a színpad hirtelen eltűnik, a néző marad… (aki lehet, hogy maga a ripacs?)

Node akkor valójában ki is írja a darabot?

…

Szinte minden időnk azzal megy el, hogy a börtönőreinket elemezzük… Miközben rohanva keressük A Szabadságot, amihez persze nyitogatjuk az ajtókat, de mégis minden alkalommal ugyanabba a terembe zuhanunk be.

És pont emiatt a folyamatos csapdahelyzet miatt  (is) már nem az igazság és a hazugság között választunk amikor szorít a kapca, hanem az igazság és a lelki nyugalom között…  😉

(not nice… tudom)

Hiszen ha az ember volt már bezárva egy szisztémába (ország, rendszer, stb.), akkor már talán tudja, hogy a “megfejtéshez” vezető rögös úthoz az igazán beszédes nyom, az mindig A Mintázat…

Egy sztoikus szerint a legtöbb ember az előadást akarja átírni. 

A bölcs viszont először azt kérdezi: muszáj-e minden jelenetben szerepelnem?

Át vagyunk verve, gyerekek…

Na…

Megyek gyomlálni. 

ff