A Szellem. A Szellem?!
Erről szólnak, feleim…
Megy a szájkarate…
A magamfajta kis ripacs bohócnak viszont most egy gyermekkori kép jut az eszébe…
Egyszer Izraelben, egészen pontosan Tel-Avivban játszottam a Mann Auditoriumban az izraeli és a New York-i filharmonikusokból verbuválódott haknizenekarban, Mahlert… Rabin elnök úrnak… (Mielőtt meggyilkolták)…
A karmester Lorin Maazel volt.
A lényeg:
Ott értettem meg, miközben Mahlert játszottam, és a zenész kollégáimmal együtt átélhettem az eksztázist, a teremtő eksztázist, amit egy hangszeres zenész átélhet néha, kegyelmi állapotban, hogy (a zenész) ő maga is egy hangszer, nemcsak a keze között alakuló fa vagy fémdarab (értsd: hangszerek), és hogy az egyik legborzasztóbb frusztrációja egy karmesternek az lehet, amikor egy hatalmas szimfonikus zenekar élén áll, vezeti őket, de mégsem vezeti, egy hatalmas összhangot irányíthat, amelyet nem ő komponált, egy kis fa- vagy műanyag pálcába kapaszkodik, és jobb esetben, elegáns mozdulatokkal karmesterkedik.
De nem teremt. Nem tud játszani. Csak pót-cselekedni… Hiába játszik – jobb esetben – egy hangszeren vagy kettőn valamennyire, hiába van a fejében a partitúra (jobb esetben), de…
Csak pótcselekvéseket tesz, és ő az igazi kívülálló.
(De azért őt fizetik meg a legjobban, és a hírnevet is őreá aggatják… többnyire.)
Lehet, hogy gyenge példa lesz ez, és ebbe is – mint mindenbe – az okos emberek bele tudnak kötni, és ízekre szedni, amit mondani akarok, de kedves emberek, ha jobban odafigyelnétek az igazi – teremtő – alkotóművészekre, akik a szellemben élnek (ha a Kegyelem erre vezeti őket), és alkotnak, nem pedig terméketlen, mesterséges gondolatépítményeikkel oktatják egymást az igazukról, nos, akkor talán, majd egyszer megszólal egy hang.
Egy tiszta hang…
De addig érdemes lenne megtanulni… hallgatni… aztán -de csak azután- elsajátítani a „szakbarbár” dolgokat, mert azt mindenki meg tudja tanulni…
Játszani, ahogy azt pl. Hermann Hesse is próbálta átadni (aki ismerte Rudi bácsit, Jung szintén, hisz akkor együtt ott voltak Svájcban, csak akkor erről hallgatni volt érdemes), szóval a végtelen szómágiák és kinyilatkoztatások után nem lehetne – esetleg – felmérni azt, ahogy életek öncélúan elillannak más nagy koponyák életművein tipródva, miközben a saját hangunkat, saját zenéiket „kellene” megtalálni – átélni?
Tudjátok, aki hall, annak nem kell evidencia, antropozófia, mongólia, hunfóbia stb.
Aki hall, az hallgat.
És alkot.
De mit is?
fogel frigyes
Egy őrült naplója 