Egy őrült naplója

Mi is eszkalálódik a történelem folyamataiban most, hogyan érezték meg és jelezték előre a huszadik század nagy elméi: 

Adouls Huxley, George Orwell, Solovjov,  Nikolaj Bergyajev, C.S.Lewis és mások.  Milyen szellemiség munkál az új vallás, vagyis a mindezt legitimmé avanzsáló tudomány és a  tudósok mögött? 

A szerző remek szintézisben mutat meg egy felismerést, felsejlést, és a fogalom-meghatározással egy közös nyelvet alakít ki. Pár idézet:  a számomra leszűrődő lényeg, ami a ma eseményeiben már kirobbanóban van,  reménytelenségről és reményről. : 

“Egy egész sor olyan technika kifejlesztésén dolgozunk, amely lehetővé teszi az irányító oligarchia számára, amely mindig létezett és feltehetően mindig létezni is fog, hogy az embereket rávegye rabságuk megszerettetésére. Ez, úgy tűnik számomra, a rosszindulatú forradalmak, mondhatni végső változata.

Ez a probléma régóta foglalkoztat, és amelyről 30 évvel ezelőtt írtam egy mesét a Szép, új világot, amely egy beszámoló arról, hogy a társadalom felhasználja az összes akkor rendelkezésre álló eszközt és néhány olyan eszközt, amit lehetségesnek képzeltem, hogy felhasználja őket abban annak érdekében, hogy mindenekelőtt egyesítse a népességet, kisimítsa a kellemetlen emberi különbségeket, hogy mondjuk, tömegesen előállított, valami tudományos kasztrendszerbe rendezett emberi modelleket hozzon létre. Úgy tűnik, számos technika, amiről beszéltem, már itt van.

A végső forradalom itt van, haladunk egy olyan irányítási rendszer felé, amellyel a népet rá lehet venni, hogy élvezzen egy olyan állapotot, amelyet semmilyen tisztességes mérce szerint nem kellene élveznie. Ez a szolgaság élvezete. Ez a folyamat, mint mondtam, évek óta tart, és egyre jobban érdekel, mi történik.(…) 

“Az élet az utópiák felé halad. És talán egy új évszázad kezdődik el, egy olyan század, amikor az értelmiségiek és a művelt osztály majd olyan módozatokról álmodozik, amelyekkel el lehet kerülni az utópiákat, és vissza lehet térni egy nem utópista társadalomhoz, amely kevésbé »tökéletes« és szabadabb.” (Nyikolaj Bergyajev)

George Orwell A tudósok átveszik a hatalmat címmel recenziót írt C. S. Lewis A rettentő erő című, 1945-ben megjelent könyvéről…

C. S. Lewis Az emberiség felszámolása című értekezésében az alábbiakat írja 1943-ban:

„A természet meghódítása az ember által – Ha néhány tudományos tervező álma megvalósul, azt jelenti, hogy néhány száz ember uralkodik emberek milliárdjai felett. Az ember oldalán nincs és nem is lehet egyszerű hatalomnövekedés. Minden egyes új hatalom, amelyet az ember elnyer, egyben hatalmat is jelent az ember felett.” (…)

„Növeled a bajt, vagy része leszel a gyógyulásnak.” – kérdezi Gergár Mária Dante szavaival.

Ez a mély tudati utazás szerzők megszólaltatása mentén kiútkeresés.

(FogelMedia)

https://metapolitika.substack.com/p/kijuthatunk-e-meg-a-csillagokhoz

Felkértem egy kollégát, egy harcostársat, hogy írja meg azt, amit én úgy érzem, hogy nekem most nem szabad megírnom. Pedig az utolsó órák történései miatt (is) ökölbe szorul a kezem. Az illető meghozta az áldozatot. Íme…

Fogel Frigyes

“Vissza az időben a mostból a múltba. Mit lát az, aki kintről érkezik hozzánk, és mit érzek én erdélyi bennszülöttként? 

A kolozsvári Házsongárdból indul visszafelé a történet. Figyeltetek már sírokat temetőkertben? Én gyerekkoromtól az arcokat kerestem rajtuk… Egy régi ember arcából próbáltam valamit megérteni a történetéből. Ott egy összetört sírkő és arcok rajta… Elönt a rettenet, bármi is a története a törésvonalaknak… Mögötte szürke sírok, névsorok itt, névsorok ott,… de ezen arcok voltak. Induljunk hát ebből a személyességből, ahol az én vagy a te arcod törik össsze.

A magyar kaleidoszkóp-kép egy darabja Erdély… Mert nincs már egység, ide-oda rendeződünk, és talán-talán a kultúra tart még egyben minket.

Sokszor tapasztaltam, hogy aki Erdélyt látogatja meg idealizmussal jön. És nekünk úgy kell ez a figyelem, új esély és szeretet és támogatás mint a falat kenyér. És az érdekeink is ott dobolnak, óh, vajon miféle lehetőségeket hoz…? És kinyúl felé a ” tűzrőlpattantak mohó keze”, és a bátortalanok simulékonysága, és a szót kimondani nem tudók vágya.. 

Mit jelent idealizmussal nézni Erdélyt? Azt jelenti él egy reményteljes kép a kintről érkező emberben, hogy ez a törött szilánk őriz valamit, hiszen mély hajszálgyökerekkel ide is kötődik. Ez a kép sokáig elfedi az erdélyi valóságot és minőséget, aminek pokoli bugyrai is vannak, ezer színe és visszája, amiből kinőttem. Ezért mi szándékosan vagy szándéktalanul, de be tudjuk csapni a távolról jövőt…, a benne élő otthon képével kecsegtetjük…, aminek a mély gyökereitől mi is elszakadtunk, aminek a hiánya bennünk is él. És már csak az emlékekből, néhány öregből, konzerválni kívánt népköltésekből, helyek relikviáiból villan vissza ránk egy régi kép, egy régi tartás, ami nincs, amit új tartássá, új emberséggé kell alkotni újra határon innen és túl.

 Én erdélyiként mindig szorongással néztem a sok hittel visszatérő magyart. Szeretem ezt a helyet, annyira, hogy el sem tudtam menni a kultúránk miatt, pedig adatott lehetőség. A kultúra szerelmese vagyok. És valami betyárbecsületé, amit a székely édesapámtól is tapasztaltam, aki azt mesélte a hat éves énemnek, hogy soha ne legyek képmutató. Ahogyan a legrejtettebb szobámban viselkedem, azt mutassam kint is… És mi kötne a valódi énünkhöz, az emberhez bennünk, ha nem az igazság?  És igen, létezik erdélyi becsület és erdélyi becstelenség, képmutatás és árulás is, erdélyi újgazdagság és erdélyi nyomor, erdélyi intellektuális gőg, elvakultság, és erdélyi hit, emberség… És létezik magyarországi becsület és magyarországi becstelenség és árulás és képmutatás és …remény is. És mi magyar-szilánkok egymás felé botladozunk, és egymásból szeretnénk meríteni, és csalódnunk kell, és a valóságunkon fel kell nőnünk végre, rájönnünk, hogy meg kell alkotni újra, ez a mi dolgunk.

Kísérletet teszek, amennyire lehet felfedni, amit itt megéltem, amit eladunk a kintről érkezőnek, csak talán valahogyan egészen másként . 

Gyerekként az elmúlt rendszerben nemcsak másodrangú, megalázható állampolgárok voltunk, valahogy a szellemi otthonunkat vették el azzal, hogy megpróbálták elvenni a jogainkat, nyelvünket, javaikat, falvainkat, és beolvasztani. A szüleim felkészítettek otthon, hogy nem szabad nyíltan beszélni, nézeteket hangoztatni, figyelni kell ki besúgó ki nem. A képmutatást már nagyon korán felismertük, és kialakul egy éberségünk. És megtanultunk hallgatni. Ahhoz a korosztályhoz tartozom, aki fiatal felnőtten külföldön tapasztalta meg először, hogy tisztelhető akkor is emberként, ha másik nemzethez tartozik. Hihetetlen volt és gyógyító akkor ez a tisztelet. Gyermekkoromban áldozatnak éreztem magunkat. Azt hittem csak a másik nemzet áruló. És rá kellett jönnöm felnőtten, hogy mindkét oldalon léteznek árulók.

És most a rendszerváltás után látnom kellett a régi erők színeváltozását. Anyagi jólét teremt hatalmat. Dehát ki volt az, aki anyagi jólétet teremtett az elmúlt időkben: a rendszer kiszolgálói… És így az árulás gyűrűzik tovább. A rendszerváltás kezdeteikor még azt hittem mi nem vagyunk korruptak.

Rá kellett jönnöm, hogy a saját magyar vezetőink, papjaink ügyeskednek, és a nyílt törekvéseknek alig van helyük. Maffiacsoportok alakultak ki, kéz kezet mos alapon, össszejátszva a nemzetállam vezetőivel, amiben kisebbség lettünk. 

Mit lát az idegen, aki reménnyel jön hozzánk és bejárja a falvainkat, és tőlünk várja az emberséget: érdekeket lát, mohóságot, önzést, képmutatást, elhallgatást, vagy züllést egyfelől, belülről korhadt hagyományokat, nyomort. És láthat egy kétségbeesett erőfeszítést is, hogy ne így legyen, próbálkozásokat, amelyek színvonala megkérdőjelezhető. Láthat dekadens művészeket, akik a poklot ugyan ki tudják fejezni, de perspektívát alig… És kérdés lesz a leromló valóságot akarjuk-e ábrázolni, vagy teremteni valami újat, esetleg az embert magunkban. Láthat semmitmondó intellektualizmust, papi fennköltséget, kevés hittel, és mögötte anyagi érdekeket… Láthat idealizmust és gyengeséget. Szelíd hozzásimulást a másik kultúrához, mert ott az anyagi erő, és több toleranciát, mint amennyit ő kap vissza. Láthat magyar falvak közepébe épülő ortodoxiát…, miközben az idealista értelmiségi a transzilvanizmust képviselte népek összes értékére próbál figyelni. Láthat beolvadást, kevertnyelvűséget, román akcentussal beszélő magyart, jó magyarsággal beszélő románt…..Érezheti, hogy a rendszer figyel. És besúgói még itt járnak köztünk, csak ebben az

össszemosódottságban azt sem tudjuk kiben sejtsük őket. És rémülten észlelheti, hogy az anyaország gyengül és összecsaphat a fejünk fölött a nacionalizmus. És már nem menekülhetnek otthonról haza, mint régen, amikor  az anyaország segíteni igyekezett a leszakadó területek kétségbeesett, hálás-hálátlan áldozatainak. 

Az erdélyi érdekek és határokon túli érdekek össszefonódásáról nem is beszéltem. Most mikor erősödik a romániai nemzeti oldal, és ott tartunk, hogy megint veszélyben a szellemi otthon, nekünk kiáltják át, hogy ” csak keményen!” 

Összetörtünk, kedves feleink, nagyon-nagyon régen összetörtünk. Közös cél embert alkotni magunkból a kaleidoszkóp szilánkjain. Mindenki teremtse meg ott, ahol van. Már nem csaphatjuk be egymást és magunkat, már nem várhatjuk egymástól.

“A pácban mindenki benne van.” ( Hamvas Béla : Karnevál)…”

Főleg itt erdélyi, felvidéki és délvidéki életekre gondolok.

fogelmedia1@gmail.com

(Kényes témáknak is állok elébe.)

Köszönöm!

A sorozat címe: Ez itt a kérdés.

Fogel Frigyes

Producer–rendező

Támogatást nem fogadok el, van legelő, patak és a mennydörgős ménkű, amikor hibázunk.

Igen, az „Ez itt a kérdés…” műsor törölve.

Más:

A Magyar Jelen műsorszerkesztőinek „gratulálok” a koppintásokhoz (tőlem).

Tudjátok jól…

Attól meg különösen felfordul a gyomrom, ahogy már anno a (hitgyülis) Ultrahang, és most az összes „szegény” “új” médiás garabonciás hirtelen megkéri az „egy csésze kávé” támogatást. Minden posztjuk végén. Még Mező Gábor is, akit tisztelek, de ő is megmagyarázta a napokban a bizonyítványát… 

De minek?

Miért?

Pontosan tudjuk, gyerekek, hogy a magyar nyelvterületen ez nem bevétel. 

Az USA-ban igen.

A többi csak duma. És terelés.

(Érdekes lenne megnézni a könyveléseket. Mindkét oldalon…)

Pocakot behúzni, mellkast kidülleszteni, fejeket föl!

Ja, azt nem, mert tartás az nincs. Nem is volt.

Ennyi töketlen fa…szt.

Anno a Királyi MTV-ben még az apám (gyártásvezetőként) neki mert menni a komcsi főnököknek, amikor ez veszélyes volt az átkosban, és láss csodát, emlékszem gyerekként, hogy volt, amit menteni tudott. Műsorokat, kollégákat. 

És a mostaniak közül is – akik megmaradtak – ismerlek benneteket (személyesen is: volt intendánsok, alelnökök stb.). Megérdemlitek azt, ami most jönni fog.

Mert tudjátok, hogy kik vagytok?

Gyáva, szar alakok.

Mind.

Fogel Frigyes

„filmes”

Azért – szeretve tisztelt olvasóim –, mert a magamfajta elfuserált ripacs – nem egyszer – már megízlelte az isteni nedűt.

Értsd: amikor a sors kegyei folytán olyan művészekkel átélhettem a szellemi extázis gyönyörét és egyebeket, akik a hosszú évek folyamán szépen lassan eltűntek, mert szép sorjában eladták a lelküket, vagy lefeküdtek oda, ahová, aztán emellett a megmaradt kevés meg alkoholista lett, vagy öngyilkos, vagy élnek a világ végén, önként vállalt száműzetésükben, ahogy jómagam is épp azt teszem.

Mert ami lett, az most már elviselhetetlen.

Ez nem ítélkezés, hanem ilyen egyszerű ez.

És a kutyaütőkkel nem lehet kamarazenélni. Sem. (mert a nyikorgás, az nem zene)

Gyenge lennék? Lehet… De először próbálja meg a kritikusok közül valaki a jobb karját kinyújtva megtartani úgy 40 percig. Vállmagasságban… És utána ezt egy csellóvonóval a kezében. Aztán megtanulni látni… Nem nézni, Látni… És a hamis hangokat elviselni… Und so weiter… Aztán leülhetünk megbeszélni… De csak akkor…

Na.

Bocsánat, ha megbántottam valakit.

Tisztelettel a Keleti-Kárpátokból…

egy profi (ripacs).

ff

Évtizedek alatt, sok európai országban élve és dolgozva – akkor még csellistaként, a „kulturális életnek” nevezett katyvaszokban – azt vettem észre, hogy a valódi teljesítmény legtöbbször nem tapsot kap, hanem gyanakvást. És irigységet is.

Nyugaton. Bizony. Csak erről sem illik beszélni.

Mintha a legtöbben a bebetonozott biztonságra hajtottak volna. Arra a helyre, ahonnan már csak a biztos nyugdíj felé vezet az út.

Volt egy tipikus keserű-édes intermezzóm (a sok közül).

A londoni Covent Garden szólistái felkértek, hogy ugorjak be a csellistájuk helyére egy kamarazenekari esten. Egy open air koncert volt, több ezer ember előtt.

Covent Garden… Hm… Gondoltam, brit szólisták, mekkora élmény lesz tőlük tanulni.

Aztán megérkeztek.

A koncertmester egy bolgár zseni volt. A többiek orosz szólisták. Brit? Egyetlen egy. A nagybőgős kolléga.

Nyeltem egyet.

Volt fél próbánk. Ennyi. Így megy ez a show-businessben: vagy tudsz és bírod, vagy elhullasz.

Lejátszottuk a koncertet, a közönség szétszedte a helyet, akkora siker volt, majd a végén a buszon (!) a bolgár odafordult az oroszokhoz:

– Na, elvtársak… jó ez a csellista? – kérdezte tőlük oroszul, folytott hangon, hogy ne halljam, a busz utolsó sorába visszahúzódva…

Közben rám nézett kaján vigyorral a képén.

Az oroszok pedig a maguk birodalmi nyugalmával csak ennyit mondtak, somolyogva a bajszuk alatt:

– Igen… ügyes a мадьяр.

(Tizenéves koromban moszkvai mesterektől kaptam a legkeményebb tréningeket –  Vladimir Tonkhától és másoktól. Pontosan tudtam, mit jelent ez a két szó.)

De a távolságot azért tartották rendesen. Ahogy itt, a Nagy-Románia sztyeppéin is nem egyszer megtapasztaltam az oláh vagy a benszülött ungur „tesóktól” is. 😉

Ezek a tények.

A hétköznapi valóság pedig mindig más volt, amikor mindenki visszament a saját akoljába…

Aztán húsz évvel ezelőtt csellóról kamerára váltottam.

És az utóbbi hat év erdélyi filmes tapasztalatait nézve – a gyilkos kritikák, a személyeskedések és az örök lehúzás – kussolás világában – teljesítményt szinte sehol nem látok.

Vajon miért?

(A kérdés költői.)

Én ezt már kamaszként úgy hívtam, amikor Európa gazdag országaiban jártam: az elfekvő-szindróma.

A fiatalok – túlnyomó része a mai napig – a biztos elfekvőket keresik. Ha nagy nehezen beverekszik magukat egy kényelmes helyre, onnantól minden biztos lesz.

Vagy ha próbálkoznak, nincs elég felkészültségük, és rögtön a bizniszre hajtanak. Sajnos.

És ez megy a legtöbb helyen.

Meg a hárító duma. (Magyarországon is.)

Csak erről sem illik beszélni. Miért is nem?!

Na már most…

Hogy kérdezte az író? Áron bá? „Mi végre vagyunk a világon?”

…

Hol vannak például a jelenlegi (direkt nem a kortárs szót használom) erdélyi magyar filmművészet legújabb alkotásai?

Melyeket lehet(ne) végignézni úgy, hogy ne kelljen közben felvágni az ütőereimet?

Szóval…

Mikor is lett a középszerűség erény, a teljesítmény pedig gyanús?

Fotó: én. Álruhában.

Fogel Frigyes

öntsünk tisztább vizet abba a bizonyos pálinkás butykosba… Illik kimosni néha…

Amiket eddig csináltam –csinálok –, azokat mind szeretem, és világszínvonalon művelem. (Ujjuj jujj! ilyet nem szabad mondani ugye?… 

Szerintetek…

Pedig ezek tények és ezek derültek ki, szerény személyemről eddig, több kontinensen. 😉 A mainstreames srácok szerint. Tehát a kiszolgáló prostik szerint. Is.

(Az oláhokat és az erdélyi magyarokat ebből most kihagyom.)

Miután eddig is jól elvoltam, ezután is jól el leszek: mert ha épp az kell, akkor a piacról is megélek –  a legtöbbetekkel ellentétben –, még egy ilyen összetákolt, elcseszett helyen is, mint pl.: a románoknál.

És ez kurvára kellemetlen. Egyeseknek. 

(pont azoknak, akik mindig pofáznak és terelik a népet. A vágóhídra… Itt Erdélyben is).

Mert a teljesítmény, a tehetség, a kemény meló és a kreativitás… és most figyelj: 

a betyárbecsület, az áldozatkészség, a jószívűség és az alap-morál –a gyakorlat szerint– bizony alacsonyan levitáló fehér holló.

Röviden:

A magamfajta az a ritka állatfajta, aki nemcsak az előadott ideákat mutatja meg, hanem próbál azok szerint a gyakorlatban is működni.

És itt van a bibi:

Mert nekem ez, megy is…

Persze legtöbbször azért oly nehezen, mert Ez Az A Dolog, ami egyedül nem megy, hanem új közösségek kapcsán működhet. Nem lakóközösségek, hanem gazdasági, szociális, kulturális új platformok, formák, közösségek alapján!

(Jujjj! Csak azt ne! vagy a lenéző mosoly, tudom-tudom)…

Felkészült és élvonalbeli ember voltam abban, amit eddig csináltam, én rendben vagyok, bárhol is vagyok a világon, bárhová is fogok menni legközelebb.

Beszélek négy és fél nyelven, stb. (faszoltam ezért én is, mint sokan mások sok-sok évet, csak én ezeket a szkilleket máshogy használom, mindig is máshogy hasznátam, más minőségi alapokon…)

A kritizálóim – vagy akik most nyavognak és marják egymást(!) a kialakult helyzet kapcsán, eddig jól megéltek (ahogy az előttük lévők is, amikor épp ők voltak a soron (értsd: stricheltek) – most engem próbálnak nyilvánosan kritizálni.

Tegyék.

Mert jó reklám magukról, arról hogy hol is tartanak ők.

Annyi erejük viszont a maiaknak sincs, hogy teljesítményt mutassanak fel, hanem legtöbben csak a markukat tartják, vagy harmatgyenge produkciókat hoznak létre. És eközben pont most információ morzsákat vetnek oda a nagyérdeműnek a ködös múltból és más néven-neveken ugyanolyan platformokat építenek, önsajnálatuk részegítő krokodil könnyeit hürpölve, az intelektuális magaslataikról lenézve… 

(közben alig van munkájuk a gengszter váltás után)…

Lenézve. Mondom.

A jobb világról, amiről beszélnek, csak azután kezdenének el bármit össze legózni valamit, MIUTÁN a sajátjukat összetákolják a félelmeik, nárcizmusuk, hazugságaik bázisain. 

Tegyék. Az ő dolguk.

Csak akkor hagyják az új, friss palántákat szárba szökkenni… már ha vannak.

Nem hagyják.

A legtöbben – saját bevallásuk szerint is – inkább az AI-t, a CsetDzsíPíTí-t kérdezik, és végrehajtják az utasításait. Eddig jutnak a humán-kreatív elmék.

De előtte felhúzzák a kéróikat, az autóikat beteszik a garázsba, a tartalékaikat felhalmozzák – pénzt, ételt, piát, stb. –, és utána ülnek csendben, és félelmükben kuKsolnak és kussolnak(!) kifelé a hamis illúzióikból összerakott kis bunker világukból. 

Csak változás ne legyen!!! -hörgik magukban, miközben kifelé az ellentétjét -.  Mindig.

A magamfajta pedig éli a Nagy Könyvben leírtakat. Nehezen, de éli.

Mert azon nőtt fel gyermekként.

Olvasta. Magától… És próbálja csinálni.

De nem úgy, mint a divatkeresztények.

Hanem valahogyan a mai létezésbe átültetve.

És nézd… jéé!!!

Működik. (kicsiben) 😉

Ezért nem találtak eddig az 54 évem alatt igazán fogást rajtam, bárhol éltem is…

Mert nincs semmim, és mindenem megvan.

És így tovább.

Csak ugye ez kurvára nehéz.

Az elején.

De aztán minden a helyére kerül.

És utána az a kemény, hogy miután nem egyszer, milliók figyelik az embert (filmjeimet, vlogjaimat, még itt a végeken is) azt kérdik: – na, meddig bírja ez a kis pöcs, mikor bukik el? 

És akkor az a legcikibb, hogy a vicsorgó figyelőim buknak el sorra.

A szakadékba. 

Mindig csak idő kérdése…

Mert: “ki hogy veti ágyát, úgy alussza álmát”.

Ezt látni… ennél fájdalmasabb nincs.

A magamfajtának.

Mert a mostani instrumentumaimmal – mint filmesnek nevezett kreatív ember – megkerestem, elhoztam, közzétettem sok nyelven, a működő, lehetséges új formák csokrát. 

(A Kulturális Kreatívokról szóló filmjeim. is.)

És a szabad választás alapján mindenki úgy dönt, ahogy akar.

(legtöbben nem döntenek semmit.)

Azt is tudjuk, hogy a hírvívőt szokták lelőni.

Eddig megúsztam.

Nekem bajom most sem lesz, mert tudtam eddig is vigyázni magamra, nemegyszer még háborús övezetekben is. A csodabogár – hülyegyerek (én) mindig talpra esik… (az is tud fájni rettenetesen, hiszen kínzásokra is használják a talp verést)…

De veletek mi lesz?!

Hányszor kell még lejátszódjon ugyanaz a történet, csak más díszletek között, amíg inkább egymás felé fordultok, és kiküzdötök együtt új formákat?

Új pénzt.

Új gazdasági együttműködést.

Új kulturális impulzusokat.

Nem iskolákat. Azokra már nincs szükség ebben a formában. Nem csak én mondom, hanem szakemberek is. Csak nem merik ezt (sem) bevállalni nyilvánosan…

És persze eddig csak a gúnyos, lenéző mosoly és a kritikák a nagyokosoktól. Meg a szekta-ideológiák copy-paste-ezése…

Oké.

Legyen.

A gond csak az, hogy ha én nevén nevezem a gyereket, akkor -maximum pár napig- balhé lesz.

De utána sem fog változni semmi.

Addig, amíg a szellemetekben fel nem villan a szikra.

Az isteni.

Igen, Az.

Addig meg a következő menet ebben a „játékban” a Wolfenstein-rész lesz.

A régi, klasszikus lövöldözős videojáték.

Pedig a Princetoni tudósoktól kezdve a tibeti papokig mindenki ugyanazt mondta nekem és a kamerámnak:

ha egy kisszámú embercsoportban megjelenik a felismerés – a tudatosság következő szikrájának felvillanása –, akkor az a néhány (százaléknyi) ember egy társadalomban a többieket gyógyítóan tudja emelni, és jó irányba vinni, -uram bocsá- a saját országának jövőjét is.

De még mindig nincs meg a kritikus tömeg, a “tipping point”…

Addig meg maradnak a gyeplőnél azok, akik még a pénzügyi tudásukkal -is- felvértezve röhögnek.

Rajtunk. 

Rajtatok.

Én -még mindig- az edukáció erejében (is) hiszek, de őszinte érdeklődés, igyekezet, önfegyelem stb. nélkül nem fog menni.

És úgy sem, ahogy eddig azt oly sok helyen láttam: 

a bal kéz ezt csinálja, a jobb kéz pedig pont az ellenkezőjét.

Bla, bla, bla… Ugye?!

Úgyhogy kellemes játékot egy Wolfenstein-i világban.

Megcsináltátok. 

Ne a népet bántsátok. Nem. 

Ti csináltátok: média – színházi és egyébb kulturális kurvák! Nem (csak) a politikusaitok!

De ti még arra sem vagytok jók. Mert a kurváknál az ember legalább kielégül.

De ti még azt sem tudjátok. Nálatok az ember maradék életkedve is eltűnhet…

(mindkét oldalon).

Csak a szokásos…

És így tovább…

bla bla bla…

Fogel Frigyes

(Fotó: Új-Zéland, research…)

Persze most ismét szépen lehet(ne) teljesíteni piaci alapon, fel lehetne mutatni a nagy tehetségeket, már ha vannak még olyanok, és a minőségeket is… Csak valahogy egyik oldalon sem veszik észre, hogy ez a lemez is már régóta lejárt, miközben egymást viszik guillotine alá.

Nem unjátok? Hol van a nemzet természetes immunitása? Nézem ezt az ócska, pánikalapú kortárs darabot, amit jobb oldalnak (médiának) hívnak, és elképedve figyelem az irányt, ahová most a vak vezeti a világtalant…

A magamfajta az utóbbi évtizedek alatt nem kért pénzt és egyéb nyalánkságokat sem egyik oldaltól, sem. És most sem nyivákol.

De úgy látszik, és most így stílusosan az 500 éves évforduló kapcsán, nektek tényleg Mohács kell…

Pedig a magamfajták (szabad filmesek) már régóta, sok-sok éve elhozták azokat a nemzetközi példákat (saját zsebből finanszírozva), amelyek alapján tovább tudnátok lépni felfelé egymás gyilkolászása helyett… És itt lép közbe a szabad akarat minősége…

De az a kur…a nagy helyzet, hogy nem érdemeltek meg semmit. Sem a jobb, sem a bal oldalnak hazudott oldalon. Sem.

Úgyhogy, tisztelt értelmiségi feleim: ébresztő, mert hamarosan belőletek még Hírmondó sem marad…

Egy szabad filmes…
(Fogel Frigyes)

U.I. A magamfajta most épp román vendéglősöknek alkot. Ételért, szállásért.
Csak a miheztartás végett.

Elnézve a magyarországi és az elcsatolt területeken zajló médiavonaglást az utóbbi hetekben, hónapokban, ma reggel átfutott az agyamon egy gondolat:

Esetleg valaki nem akar belém fektetni egy nagy adag pénzt?

Olyan médiát csinálnék, amilyet még a világ – de a magyarok egészen biztosan – nem látott.

Nekem már nincs mit bizonyítanom.

Viszont szívesen adnék munkát, alkotói szabadságot, és dolgoznék együtt olyan emberekkel, akiket eddig egyszerűen nem vettek emberszámba.

Induló egyéves irányár: 300 millió forint. Azaz körülbelül 833 ezer euró.

Kapcsolat: fogelmedia1@gmail.com

Fogel Frigyes

(CV kommentben)

https://fogel.me/