Egy őrült naplója

Mindig nemet mondtam. 

Ahogyan most is.

(Igencsak meglepődnétek, ha most neveket, helyszíneket is mondanék ennek a témának a kapcsán.)

Aztán eltelt 20 év.

És láttam, amit láttam…

A mintázatok mindenütt ugyanazok, és el kellett telnie egy időnek, hogy tapasztaljanak az emberek.

Aztán nagy lett a csend…

És mostanában ismét felerősödnek a megkeresések irányomba (is), pl.: itt Erdélyben, Magyarországon és más országokból, hogy nosza, meneküljünk most közösségekbe, mindjárt itt az összeomlás (valahogy persze sosem omlik össze semmi) stb., és hogy én is menjek és segítsek nekik-nektek.

Hát nem.

Maradjunk abban, hogy most inkább megosztok veletek egy vallomást egy olyan embertől, aki mindezt végigcsinálta. 

Gyakorlatban.

(Ő is megkeresett engem anno)…

Végezetül ezúton nagyon szépen megkérem a buddhista, antropozófus, kosaras, new age-es stb. irányzatok harcos képviselőit, hogy kíméljenek meg engem a legújabb megkeresésükkel.

Is.

Inkább nézzék végig ezt a pár percet, (voltak köztük olyanok, akik jelen voltak a felvétel elkészültekor) (maró gúny részemről) és vegyenek egy nagy levegőt, mielőtt az épp aktuális ideológiáikkal, stb. lét-rendszer elméletükkel és élesebbnél élesebb elméjükkel hirtelen mindent megmagyaráznának. Önmaguknak és másoknak. Ahogy szokták.

Mert a megoldás nem ott van, ahol mondták nektek/önöknek.

Minden tiszteletem az útkeresőknek…

üdvözlettel,

egy botcsinálta filmes, volt csellista. 

Fogel Frigyes

Prime Minister leszek!

Hiszen “Színház az egész világ, / És színész benne minden férfi és nő” (Shakespeare – Ahogy tetszik)

A nevem: Bond… Magyar Bond!

Erdélyi visszavágó…

A fotósom: Fogel. Frigyes Fogel.

IÁ… (Nem éjáj)

Láncra verik a kutyákat a Keleti-Kárpátokban… Is.

És nincs jó megoldás…

Ahogy a magyarokat és más népeket is láncra verve tartják már időtlen idők óta, -bárki bármit is mondjon- csak ők maguk azok, akik erről sem tudnak.

Bruno sem tudta. Csak érezte. Hiszen megszólalni sem tudott, hogy a gazdival beszélgethessen.

Ő csak a szemével szólt.

Persze a legtöbb kétlábú sem tudja A Nyelvet, ezért inkább láncra veri a másikat. Mert a kommunikáció, az még most sem megy… És ezzel a kör bezárult.

Pedig a felegyenesedett gerincű, az még nyelveken is beszél… Egynémelyike programnyelveken is (ír) ha kell, vagy akár más nációk nyelvén is tud: kérni, követelni, pletykálni, átkozódni, és… Ölni. 

Mert a nyelv is ölhet.

Méghogycsaknemazigazánölaszentségitisneki!!!

…

Egyszer egy napon Brúnó felfigyelt, hogy egy idegen érkezett a magas bércekkel körülvett kis mesebeli falucskába…

A kutyus egy patak mellett vigyázott a melegszívű gazdijára és annak fiatal családjára és persze a pár méterre tőle növekvő tyúkokra, kakasokra is, a kis mangalicára és így tovább…

Brúnó, ahogy növekedett, lassan már kinőtte láncát a szűk területével együtt, és szinte már olyan profi őrző-védő kutya lett, hogy már a TEK-es kutyusok is róla vonyítottak, amikor elért hozzájuk a híre a Keleti-Kárpátokban szolgáló Brúnóról. 🙂

Mert elért… A jó szívű, de nagy harcos gazdája, sokfelé járt már a világban, úgyhogy nem véletlen, hogy sokan ismerték. Mindkettőjüket. 🙂

A nemrég érkezett idegen pedig minden hajnalban meglátogatta Brúnót, amikor a korai reggelit megkapták a hatalmas kert, harmonikus hierarchiájában élő lényei… Nyuszik, malacok, szárnyasok, stb.

És Brúnó mindig fegyelmezetten, de vidáman ugrált, ameddig ő is végre sorra nem került.

Az idegen csendesen, elmélyedve figyelte ezt a harmóniát, amiről eddig csak olvasott életében, és most végre átélte. Mindenféle fals, romantikus, giccs szirup nélkül leöntve, ahogy azt manapság tálalják -nem is olyan ritkán- más lények, más galaxisokban…

Brúnó és az idegen reggelenként egy néma – de új nyelven- köszöntették egymást, és persze ebből az új kommunikációból a gazda nem sokat vett észre, miközben ő tette a napi ritmus szerint, amit tennie kellett, hogy mindenki élhessen még, egy új napot, békében – nyugalomban…

Táplálták egymást…

A csirkék tojást, a nyuszik és a többiek önmagukat adták, amikor eljött az idejük.

Ez volt “a körforgás”, a beavatás, amit a nemrég érkezett idegen elmélyülten figyelt minden áldott reggel, amikor a nap elérve horizontot, meghasadt a Keleti-Kárpátok már szinte teljesen elfeledett bércein.

Aztán történt egy nap, amikor az idegen egy késő este megérkezve hosszú utazásaiból ismét visszatért új barátaihoz, akik nemrég jószívűen befogadtak, másnap hajnalban a közeli toronyóra vidám csilingelésére kisurrant a házból, és ismét gyermeki kíváncsisággal követte a ház urának a szokásos reggeli szeánszát, a patak másik oldalán található kis családi gazdaság irányába.

Ehhez -ahogy kellett- átsétáltak a patakot átívelő kis hídon, melyet nemrég az ezermester tulaj szépen megjavított, és az idegen eközben már a hidacska közepéről kereste tekintetével a mindig vidáman ugrándozó Brúnót…

De semmi.

A messziről jött ember ekkor értetlenül fordult a házigazda irányába, és kérdő pillantására hamar megjött a tömör válasz.

-Elvitte a farkas.

…

Az idegen ekkor megtorpant megdöbbenésében, és értetlenül bámult maga elé…

“mikor lesz ennek már vége” – kérdezte magában… Túl sok veszteség érte az utóbbi időben -ráncolta magas homlokát-, sokat látott szíve már nehezen viselte a váratlan meglepetéseket.

-A farkas nemcsak őt vitte el… -folytatta a ház ura… Voltak itt a szomszédban más károk is…

-De hogyan?! -kérdezte az idegen…- sehogysem értette, mert a lánc az egy dolog, de Brúnó erős, fiatal kutya volt.

A házigazda komoran nézett maga elé, és halkan dünnyögte:

-Frici úr, -folytatta csendesen-, a helyzet az, hogy kevesen tudják manapság, hogy a farkas úgy közelít a kiszemelt áldozata felé, mint egy kedves, szinte már nyájas kutya kolléga, és ezzel a megtévesztő stratégiával, amikor már elég közel ér hozzá és elnyeri a bizalmát, akkor hirtelen támad.

Brúnót leszakította.

Elvitte. -folytatta- majd elakadt a szava…

Lassan megfordultam én, az idegen, a vándor-“filmes”, és bizonytalanul lépkedve a szemközti patak felé vettem az irányt…

Fájt.

Hiszen Brúnó nem védekezhetett. Láncon volt.

Ahogy mi sem.

Vagy mégis?

Hiszen ha szinte mindannyian még mindig láncon vagyunk tartva, és ha nem csak a láncainkat rángatnánk egyfolytában, hanem amikor minket támadnak, akkor egymás láncait felemelve együtt használnánk kifeszítve azokat, hogy a tartó-tisztjeink így belegabalyodva a megfelelő pillanatban – ahogy a farkas tette Brúnóval – eltörjük a már nem létező gerincüket?!

(a kérdésem NEM “költői”)

Tovább lépdeltem felfelé, de most már dacosan, a falu patakját követve, és magamban Brúnóval beszélgetettem az elfelejtett nyelven, miközben, ahogy elhaladtam a sok viharvert ősi gerendaház mellett, éreztem, hogy némán figyelő kutyaszemek szegeződnek rám, és lassan követik fejükkel utamat felfelé, a kacskaringós, de még a dermesztően hideg, hajnali hegyi úton.

A némán figyelő négylábúakban egy dolog volt közös: mindegyik láncra volt verve.

Egy sem volt szabadon.

Ne feledjük, hogy nemcsak ők vannak láncon tartva itt a Gyimesekben…

Csak ezt a tényt, a legtöbb ember már nem érzékeli…

Elfelejtette… Ezt is.

…

A gyimesi dédnagymamára gondoltam.

Nem mertem magamban feltenni a kérdést…

fogel frigyes

(Ha támogatásra érdemesnek tartod munkámat, akkor segíthetsz)

OTP  vagy Revolut

REVOLUT:

https://revolut.me/frigyegkp

Beneficiary

Frigyes Fogel

Account

30200014 19913410 31493835

IBAN

HU53 3020 0014 1991 3410 3149 3835

BIC/SWIFT code

REVOHUHB

OTP:

Számlatulajdonos: 

Fogel Frigyes

Bank neve: 

OTP Bank Nyrt.

HUF Számlaszám: 

11773425-02879420

IBAN:

HU27117734250287942000000000

SWIFT (BIC): 

OTPVHUHB

Szívből köszönöm!

(Olyan sebességgel vitték, hogy két centin múlt, hogy én is vele menjek).

Olyan gyorsan történt mindez, hogy meg sem próbáltam a fényképezőgépem felé nyúlni.

Földbe gyökerezett lábbal figyeltem, ahogy távolodott tőlem a szürreális kép.

Így még nem láttam halott lovat.

Eszembe jutott, hogy számos ősi kultúrában a ló a lelkek kísérője, a másik világba vezető út állata, átmenet az evilági és a túlvilági között, és a szabadság szimbóluma is, mely ott feküdt kiterítve, miközben tovább száguldottak vele mellettem, itt a világ egyik elfeledett mese szép szegletében…

Tegnap óta kísért engem a furcsa érzés, hogy lehet, hogy talán nem a ló halt meg azon a platón. Talán most csak a maradék szabadságunkat viszik el – ki tudja, hová…

És közben egyre furább dolgok történnek velem itt nap mint nap a hegyek közé bezárva, mintha csak most indulna egy filmsorozat, amelynek én leszek az „elszenvedő” főszereplője…

A kérdésem most az, hogy szeretnétek velem utazni -mondjuk hetente vagy havonta-, és átélni a kamerám – az objektívjeim segítségével egy történetet, amelyet most én választottam?

(És élem, itt egyedül?)

Kalandra fel?

Lenne valaki, aki támogatná ezt a projektet?

(A mellékelt fotó pár éve készült, miközben Kalotaszeg felett a mócoknál sétáltam egy hegyi faluban. Akkor gyorsan járt a kezem, és sikerült a kép.)

Fogel Frigyes

(filmes)

Van valami végképp alantas abban, aki csak egyenlőket hajlandó elfogadni, és nem keres fáradhatatlanul feljebbvalókat.

Miközben a modern gép egyre bonyolultabb, a modern ember napról napra kezdetlegesebb.”

Nicolás Gómez Dávila (Columbia, 1913–1994)

Fotó: fogel frigyes (gyímesi hajnal)

FogelMedia

Néhány nappal ezelőtt a FogelMedia egyik erdélyi stúdiójába – Balánbányán – a futár egy váratlan csomaggal állított be, melyet az épp ott alkotó kiskamasz editor át is vett…

Aztán ma, augusztus 6-án, „Krisztus színeváltozásának ünnepén” Frigyes mester megérkezett legújabb körútjáról, beesve a stúdió biztonságos falai közé, meglepetten pillantott a vágóasztalon árválkodó kis furcsa formájú küldeményre.

Frici már lassan egy éve „alkotói válságban” van, már nem filmez, csak fotózik Erdély ország bugyraiban, és néha spontán szösszeneteket kreál a netre… és pont emiatt is értetlenül állt a váratlan küldemény manifesztációja előtt…

Hát még akkor lett csak igazán tanácstalan, miután kibontotta a furcsa formájú csomagot, és egy sapka bukkant elő egy monogrammal a tetején: „KA”.

Más nem volt a küldeményben…

Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve hirtelen a fejébe nyomta a baseball formájú fekete alapú, fehér monogramos sapkát, és ekkor hirtelen hatalmas szélörvényt érzett, hangokat hallott, majd mintha egy hatalmas forgószél kapta volna őt föl… eközben szinte szétfeszítette a dobhártyáját lovasrohamok zajai, sebesült katonák hörgései, magyar, orosz, román, szerb vezényszavak, síró-imádkozó magyar nyelvű asszonyok remegő hangja…

Nem bírta tovább… lekapta fejéről a sapkát, és zihálva konstatálta, hogy valami olyat élt át, amelyet csak a saját szakmájában a kollégái készítenek az utómunka-stúdiók boszorkánykonyháiban…

Megrökönyödve nézte-forgatta a sapkát, és gondolkodott, hogy mit jelenthet a két betű…

Melázásából a stúdió nagyszámítógépének e-mail rendszerének csipogása zökkentette ki…

„You got a new mail” – üzente az almás rendszer géphangja, majd a felugró ablakban a következő üzenet vált láthatóvá:

„Kedves Frigyes!
Múltkori kedves bejegyzése okán küldenék Önnek egy ajándék, Köő Artúr logós ajándék baseball sapkát, ha elfogadja… 🙂”

És ekkor leesett a tantusz a hat éve már Erdélybe szakadt filmesnek…

Egy bizonyos, Dr. Köő Artúr történész ajándékát tartotta a keze között…

Frici lassan elmosolyodott, és büszkén tette vissza kopasz fejére a tökfedőt, hogy lám-lám, talán még ő sincs teljesen egyedül ebben az ordas világban…

————————

Érdemes beírni a fiatal történész nevét a Google keresőjébe, ugyanis eddigi munkái igencsak hiánypótlóak mind a magyarországi jelen dekadenciájában, mind az elcsatolt területeken rekedt honfitársaink szellemi és lelki erejének megacélosodásához…

Dr. Köő Artúrnak köszönettel és tisztelettel

 

Fogel Frigyes
FogelMedia

És mindenkitől…

Egyszer egy kalotaszegi faluban azt suttogták, hogy a kocsmában ül egy rettenetesen veszélyes ember. Senki nem mert a szemébe nézni, a közelébe menni…  Ő ha belépett, mindenki odébb húzta a székét.

Aztán egyszer egy forró nyári estén áramszünet lett. Sorban leálltak az atomerőművek és még a szél sem fútt a Vigyázó bércein…

Miután visszajött az áram kiderült, hogy a “rettegett ember” az asztala fedezékében egy sámlira állt, hogy magasabbnak lássék.

Csak ugye a sötét sarokban nem látszott a sámlija.

Feleim! Néha nem a bátorság hiányzik. Csak valakinek fel kellene kapcsolnia azt a fránya villanyt.

(a fejekben)…

(frici. a kocsmából. még áram nélkül)…

Utó irat:

Miközben írtam ezt a szösszenetet felhívott egy székely legény Budapestről…

A vonal túlsó végén  hosszasan magyarázta, hogy mindenki aljas. Minden el van romolva. Mindenki megvehető. Nincs már becsület, nincs már igaz ember.

Hallgattam.

Aztán eszembe jutott a kocsma.

Ült bent tíz markos ember. Egy nagyszájú verte az asztalt, a többiek meg némán nézték a korsójukat…

Mert lehet folyamatosan szidni a világot.

Csak közben nehogy elfelejtsük megszámolni azokat, akik még mindig tisztességesek.

Mert ha csak a hangosakat nézzük, előbb-utóbb elhisszük, hogy rajtuk kívül nincs is senki.

Üdv, Kós Károly országából…

Helyszín: Óbuda, 1990. Tarlós Pista SZDSZ színeiben épp polgármester, apám szintén ott, MDF-es önkormányzati képviselő. (Magyar Televízió – gyártásvezető volt a becsületes foglalkozása.)

A “harmadik szereplő a sztoriban: a Tímár utcai rendőrkapitányság vezetője és a társulata is még nettó komcsi erőszakot kiszolgáló szervezet volt akkor… (vannak azért ma is Bp.-i rendőrőrsök, ahol még mindig kísért a múlt…)
Én pedig 72-es vagyok. Láttam sok mindent. Jártam sokfelé… Filmesként, nem egyszer tűzvonalban is.

És amit most látok, az ugyanaz: ahogy ezek a dolgok elkezdődnek. Mindig. Mindenhol.

Amikor megszólalt a csengő, és kinyitottam a folyosóajtót a civil ruhás, ravasz, rossz arcú fakabátoknak, tudtam, hogy gond lesz.

Anno, a rendszerváltoztatásnak elhazudott években a jóindulatú hülyéket (köztük apámat is) sikerült csőbe húzniuk azoknak, akik most a farvízén ezeknek az erőknek ügyesen felépítve őket, ismét visszajöttek, most is, bebóvlizva a tapasztalatlan még mindig az álomvilágban lebegő “szűz” generációkat…
A zsaruk profik voltak, én meg kiskamasz – bár láttam már pár kemény dolgot addig is –, és pont ezért éreztem, hogy most ez nem oké…

Aznap, apám, többedmagával, a szintén bebóvlizott-palira vett, világjobbító naív „politikus” társaival elmentek egy békásmegyeri szoborcsoportot (kommunista emlékművet) eltakarítani. Illegálisan.

Mert már megunták, hogy az ávós házmestergenerációk akkori díszpéldányai nagy garral vitákat kezdeményeztek, hogy az ilyet nem szabad. (Ne feledjük, a megszálló szovjet csapatokat nemrég vonták vissza: helycsere és támadás: a SZDSZ-t (ismét) beimplantálták egy levadászott nemzet szétforgácsolt és még magához sem tért testébe…)

Persze az Óbuda TV és a többiek élvezettel kifáradtak a „nagy történelmi pillanathoz”, vérszagot érezve, megkapva a drótot, hogy most így az elején közröhej tárgyává teszik a néhány lelkes antikommunista önkormányzati képviselőt, plusz, ha minden jól megy, a levadászásukat is, amikor bilincset raknak rájuk „a Rend lelkiismeretes őrzői”, akik még pár éve a veséjüket verték le a kapitányságon az „elfajzott értelmiségi gyászhuszároknak”, mármint ha maradtak még néhányan addig Budapesten…

A cirkusz ment a maga útján, aztán Tarlós Pista csengetett be hozzánk, leült a nappalinkba, és elmagyarázta a „román csaj-nak” – most idézem a pesti értelmiség megszólításait hosszú évekig anyám irányába (sajnálom, hogy nem vertem ki akkor a fogukat egynéhányuknak), ugyanis a szüleim a Secu és egyéb nyalánkságok jóvoltából Erdélyből jöttek át az ötvenes évek végén–, nos, Tarlós Pista kedvesen megmondta anyukámnak, hogy a Jóska egy rendes, becsületes ember, de nem jó diplomata…

Ez belém égett…

(Tarlós Istvánt a mai napig tisztelem, mert láttam eleget őt (is) a patkányok között megőrizve az erkölcsét és a bátorságát. Kevés volt ilyen akkor (is).)
Jó tanulópénz volt ez nekem.

Aztán menet közben volt szerencsém megismerni személyesen néhány satuba fogott, akkori botcsinálta politikust a kormányunkból.

Akiket ugyanúgy végeztek ki ugyanazok, akik most ezt a sz@rkavarást-áradást megcsinálták ugyanazzal az áruló „magyar” értelmiségi galerivel, akik a mai napig meg vannak győződve, hogy a felszabadító hadjáratuk jogos volt.
Szerencsétlenek.

Nem tudják, mit tettek – és minek a játékszerei…

Fiatal kamaszként Csurkával és a többiekkel beszélgetve (köztük itt-ott utazva, amíg a Secu ki nem tiltott minket (is) a másik oldalon, Csóri, Szervátiusz, Kincses stb.) megtanultam, hogy ki az áruló és ki nem.

Azt is megtanultam, hogy a régi-új „szolgálatok” (ezek persze mindig ugyanazok) milyen módszerekkel csinálják ki azokat, akik valóban veszélyesek számukra.

Az írástudókat.
Mint Csurkát, Antallt stb.
Aztán apámat szabadon engedték, mert Tarlós segített.
Más nem.
A többiek röhögtek.
Csurka nem nevetett.
De neki is megtalálták a gyenge pontját.
A három „P” közül az egyiket.

A sors fintora, hogy a mostani lelkes magyarországi áradások fiatal igazgatói között látom azokat a családi nyom-vonalakat, akik: „de hiszen ezek ugyanazok” jeligére kísértek minket végig a mai napig. Profik. Azt meg kell hagyni.

És nem lehet őket egy éles szikével levágni a testünkről, mert…
Aztán vannak a magunkfajták, akik visszajöttek Nyugatról, megtanultuk azt, amit, és próbálunk a mai napig betenni valamit a közösbe…

És most, látva a történések menetét, egy dolgot ki kell mondani…

Békésen, de határozottan, minden alkalommal, minden demokratikus eszközt felhasználva: vissza kell ütni. Ha megdobtak kővel, dobd vissza (száraz) kenyérrel…
Mert ezek és sleppjeik csak ebből értenek.

És abban reménykednek ezek mindig, hogy mi fülünket-farkunkat behúzzuk és majd ők megmondják a tutit, aztan ha nem tetszik, akkor jobb esetben sz@rrá vernek majd minket.
Ahogy mindig is ezt tették.

Most ismét itt vannak, csak más csuhába felöltöztetve.
….

De mit lehet tenni?

Szerintem, ahogy ezt pl. az Egyesült Államokban teszik: felvenni a kesztyűt, ki-ki a maga helyén csoportosan jogi szakértőket megbízva nekimenni ezeknek, és megvédeni magunkat – visszaütve a támadásukat –, akár az erőszakszervezeteket is beperelni stb.
Legrosszabb esetben polgári engedetlenség keretében, csendesen az utcára menni, hogy lehűljenek az őrjöngők most a „hatalomban”.

Ezeknek a legnagyobb fegyverük mindig is a kényelem, a lustaság és a félelem eszközeinek a kombinációja volt.

Én – most épp itt, Erdélyben – elképedve figyelem, hogy az itteni értelmiség (is) és a magyarság túlnyomó része hová jutott. Igen. Sz@r a helyzet.

De a lelkük legyen rajta.

…

A legnagyobb tudósok is a természetet koppintják minden alkalommal, amikor feltalálnak valamit…
A magamfajták is felismerték, hogy csak organikusan, de-centralizálva érdemes a változásokat kiküzdeni.

Nem a politikával.

Olyan már nincs régóta.

Hanem ahogy a filmjeimben is bemutattam (Kulturális Kreatívok – A Forradalom) az utóbbi húsz évben a praktikus példáimmal a világ sok tájáról: ami működik máshol, nálunk miért ne működne?

Hinni kellene önmagunkban, és ezt veszik el ezek a kőprofik tőlünk, szisztematikusan.

És nem szabad félni.
Egymás felé kell nyitni.

Kávéházakban találkozni, beszélgetni, jókat mosolyogni, nevetni, és ott, akik egymásra találnak és kompatibilisek bizonzos témákban, azok elindulhatnak egy irányba. Nem előadás és szervezetfejlesztés és egyéb ezo-izé-spiri stb. önnyalánkságok. Nem.

Organikusan!

Nem szégyellve, hogy kik vagyunk és miben vagyunk jók.

Nem egy embertől várva az igét.

Mert pont ettől fél az aktuális hatalomnak nevezett, ill. az őket odaültető, meg nem nevezhető erők képviselői.
Sokan voltak már az európai történelem folyamán is olyanok, akik ezt máshogy, rövidebben is és művészibben is elmondták…Pl. Hans Christian Andersen meséje…

Értsük meg végre, hogy nem a rohangálás, a könyvek, az ezo-önellátó-spiri biznisz, az egymás lekaszabolása hozza el a változást.

Ha képesek lennénk leülni nyugalomba és kinézve az ablakon elgondolkodni arról, hogy valójában mi végre is vagyok én a világon, akkor Tamási Áron boldogan felsóhajtana ott fenn az égi dolgozószobájában, ahogy azt megtették egy filmfelvétel közben a híres princetoni tudósok, akik az interjújuk első kérdéseként nem egy tudományos feladványt kaptak tőlem, hanem a kamerák kereszttüzében Áron bácsi kérdését szegeztem nekik.

Az első reakció, amikor meghallották a kérdést, (angolul) hogy mi végre vagyunk a világon, megdöbbentek először, aztán elmosolyodtak, felnevettek, és életük legjobb interjúját adták.
Miközben a saját találmányuk, egy szín változtató lámpa égett mögöttük, amely mutatta, hogy ha az illető a szobában nem mond igazat, akkor a lámpa színt vált (pirosra), vagy ha jól van és inspiratív stb., akkor más gyönyörű színkombinációkra vált…
A felvétel alatt érdekes volt ezt látni…
…

Úgyhogy dologra fel feleim, amiben tudok, segítek nektek, de a munkát nektek kell elvégezni magatokon.
Ahogy ezt én is teszem nap mint nap önmagamon. Próbálom…
Mert ez a legkeményebb meló ezen a világon.

Aki mást mond, az nem tudja.
Hanem tanítja.
A magamfajta meg csinálja…

Csókoltatlak benneteket!!
Frici
(A kameratologató)