Egy őrült naplója

(Olyan sebességgel vitték, hogy két centin múlt, hogy én is vele menjek).

Olyan gyorsan történt mindez, hogy meg sem próbáltam a fényképezőgépem felé nyúlni.

Földbe gyökerezett lábbal figyeltem, ahogy távolodott tőlem a szürreális kép.

Így még nem láttam halott lovat.

Eszembe jutott, hogy számos ősi kultúrában a ló a lelkek kísérője, a másik világba vezető út állata, átmenet az evilági és a túlvilági között, és a szabadság szimbóluma is, mely ott feküdt kiterítve, miközben tovább száguldottak vele mellettem, itt a világ egyik elfeledett mese szép szegletében…

Tegnap óta kísért engem a furcsa érzés, hogy lehet, hogy talán nem a ló halt meg azon a platón. Talán most csak a maradék szabadságunkat viszik el – ki tudja, hová…

És közben egyre furább dolgok történnek velem itt nap mint nap a hegyek közé bezárva, mintha csak most indulna egy filmsorozat, amelynek én leszek az „elszenvedő” főszereplője…

A kérdésem most az, hogy szeretnétek velem utazni -mondjuk hetente vagy havonta-, és átélni a kamerám – az objektívjeim segítségével egy történetet, amelyet most én választottam?

(És élem, itt egyedül?)

Kalandra fel?

Lenne valaki, aki támogatná ezt a projektet?

(A mellékelt fotó pár éve készült, miközben Kalotaszeg felett a mócoknál sétáltam egy hegyi faluban. Akkor gyorsan járt a kezem, és sikerült a kép.)

Fogel Frigyes

(filmes)

Van valami végképp alantas abban, aki csak egyenlőket hajlandó elfogadni, és nem keres fáradhatatlanul feljebbvalókat.

Miközben a modern gép egyre bonyolultabb, a modern ember napról napra kezdetlegesebb.”

Nicolás Gómez Dávila (Columbia, 1913–1994)

Fotó: fogel frigyes (gyímesi hajnal)

FogelMedia

Néhány nappal ezelőtt a FogelMedia egyik erdélyi stúdiójába – Balánbányán – a futár egy váratlan csomaggal állított be, melyet az épp ott alkotó kiskamasz editor át is vett…

Aztán ma, augusztus 6-án, „Krisztus színeváltozásának ünnepén” Frigyes mester megérkezett legújabb körútjáról, beesve a stúdió biztonságos falai közé, meglepetten pillantott a vágóasztalon árválkodó kis furcsa formájú küldeményre.

Frici már lassan egy éve „alkotói válságban” van, már nem filmez, csak fotózik Erdély ország bugyraiban, és néha spontán szösszeneteket kreál a netre… és pont emiatt is értetlenül állt a váratlan küldemény manifesztációja előtt…

Hát még akkor lett csak igazán tanácstalan, miután kibontotta a furcsa formájú csomagot, és egy sapka bukkant elő egy monogrammal a tetején: „KA”.

Más nem volt a küldeményben…

Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve hirtelen a fejébe nyomta a baseball formájú fekete alapú, fehér monogramos sapkát, és ekkor hirtelen hatalmas szélörvényt érzett, hangokat hallott, majd mintha egy hatalmas forgószél kapta volna őt föl… eközben szinte szétfeszítette a dobhártyáját lovasrohamok zajai, sebesült katonák hörgései, magyar, orosz, román, szerb vezényszavak, síró-imádkozó magyar nyelvű asszonyok remegő hangja…

Nem bírta tovább… lekapta fejéről a sapkát, és zihálva konstatálta, hogy valami olyat élt át, amelyet csak a saját szakmájában a kollégái készítenek az utómunka-stúdiók boszorkánykonyháiban…

Megrökönyödve nézte-forgatta a sapkát, és gondolkodott, hogy mit jelenthet a két betű…

Melázásából a stúdió nagyszámítógépének e-mail rendszerének csipogása zökkentette ki…

„You got a new mail” – üzente az almás rendszer géphangja, majd a felugró ablakban a következő üzenet vált láthatóvá:

„Kedves Frigyes!
Múltkori kedves bejegyzése okán küldenék Önnek egy ajándék, Köő Artúr logós ajándék baseball sapkát, ha elfogadja… 🙂”

És ekkor leesett a tantusz a hat éve már Erdélybe szakadt filmesnek…

Egy bizonyos, Dr. Köő Artúr történész ajándékát tartotta a keze között…

Frici lassan elmosolyodott, és büszkén tette vissza kopasz fejére a tökfedőt, hogy lám-lám, talán még ő sincs teljesen egyedül ebben az ordas világban…

————————

Érdemes beírni a fiatal történész nevét a Google keresőjébe, ugyanis eddigi munkái igencsak hiánypótlóak mind a magyarországi jelen dekadenciájában, mind az elcsatolt területeken rekedt honfitársaink szellemi és lelki erejének megacélosodásához…

Dr. Köő Artúrnak köszönettel és tisztelettel

 

Fogel Frigyes
FogelMedia

És mindenkitől…

Egyszer egy kalotaszegi faluban azt suttogták, hogy a kocsmában ül egy rettenetesen veszélyes ember. Senki nem mert a szemébe nézni, a közelébe menni…  Ő ha belépett, mindenki odébb húzta a székét.

Aztán egyszer egy forró nyári estén áramszünet lett. Sorban leálltak az atomerőművek és még a szél sem fútt a Vigyázó bércein…

Miután visszajött az áram kiderült, hogy a “rettegett ember” az asztala fedezékében egy sámlira állt, hogy magasabbnak lássék.

Csak ugye a sötét sarokban nem látszott a sámlija.

Feleim! Néha nem a bátorság hiányzik. Csak valakinek fel kellene kapcsolnia azt a fránya villanyt.

(a fejekben)…

(frici. a kocsmából. még áram nélkül)…

Utó irat:

Miközben írtam ezt a szösszenetet felhívott egy székely legény Budapestről…

A vonal túlsó végén  hosszasan magyarázta, hogy mindenki aljas. Minden el van romolva. Mindenki megvehető. Nincs már becsület, nincs már igaz ember.

Hallgattam.

Aztán eszembe jutott a kocsma.

Ült bent tíz markos ember. Egy nagyszájú verte az asztalt, a többiek meg némán nézték a korsójukat…

Mert lehet folyamatosan szidni a világot.

Csak közben nehogy elfelejtsük megszámolni azokat, akik még mindig tisztességesek.

Mert ha csak a hangosakat nézzük, előbb-utóbb elhisszük, hogy rajtuk kívül nincs is senki.

Üdv, Kós Károly országából…

Helyszín: Óbuda, 1990. Tarlós Pista SZDSZ színeiben épp polgármester, apám szintén ott, MDF-es önkormányzati képviselő. (Magyar Televízió – gyártásvezető volt a becsületes foglalkozása.)

A “harmadik szereplő a sztoriban: a Tímár utcai rendőrkapitányság vezetője és a társulata is még nettó komcsi erőszakot kiszolgáló szervezet volt akkor… (vannak azért ma is Bp.-i rendőrőrsök, ahol még mindig kísért a múlt…)
Én pedig 72-es vagyok. Láttam sok mindent. Jártam sokfelé… Filmesként, nem egyszer tűzvonalban is.

És amit most látok, az ugyanaz: ahogy ezek a dolgok elkezdődnek. Mindig. Mindenhol.

Amikor megszólalt a csengő, és kinyitottam a folyosóajtót a civil ruhás, ravasz, rossz arcú fakabátoknak, tudtam, hogy gond lesz.

Anno, a rendszerváltoztatásnak elhazudott években a jóindulatú hülyéket (köztük apámat is) sikerült csőbe húzniuk azoknak, akik most a farvízén ezeknek az erőknek ügyesen felépítve őket, ismét visszajöttek, most is, bebóvlizva a tapasztalatlan még mindig az álomvilágban lebegő “szűz” generációkat…
A zsaruk profik voltak, én meg kiskamasz – bár láttam már pár kemény dolgot addig is –, és pont ezért éreztem, hogy most ez nem oké…

Aznap, apám, többedmagával, a szintén bebóvlizott-palira vett, világjobbító naív „politikus” társaival elmentek egy békásmegyeri szoborcsoportot (kommunista emlékművet) eltakarítani. Illegálisan.

Mert már megunták, hogy az ávós házmestergenerációk akkori díszpéldányai nagy garral vitákat kezdeményeztek, hogy az ilyet nem szabad. (Ne feledjük, a megszálló szovjet csapatokat nemrég vonták vissza: helycsere és támadás: a SZDSZ-t (ismét) beimplantálták egy levadászott nemzet szétforgácsolt és még magához sem tért testébe…)

Persze az Óbuda TV és a többiek élvezettel kifáradtak a „nagy történelmi pillanathoz”, vérszagot érezve, megkapva a drótot, hogy most így az elején közröhej tárgyává teszik a néhány lelkes antikommunista önkormányzati képviselőt, plusz, ha minden jól megy, a levadászásukat is, amikor bilincset raknak rájuk „a Rend lelkiismeretes őrzői”, akik még pár éve a veséjüket verték le a kapitányságon az „elfajzott értelmiségi gyászhuszároknak”, mármint ha maradtak még néhányan addig Budapesten…

A cirkusz ment a maga útján, aztán Tarlós Pista csengetett be hozzánk, leült a nappalinkba, és elmagyarázta a „román csaj-nak” – most idézem a pesti értelmiség megszólításait hosszú évekig anyám irányába (sajnálom, hogy nem vertem ki akkor a fogukat egynéhányuknak), ugyanis a szüleim a Secu és egyéb nyalánkságok jóvoltából Erdélyből jöttek át az ötvenes évek végén–, nos, Tarlós Pista kedvesen megmondta anyukámnak, hogy a Jóska egy rendes, becsületes ember, de nem jó diplomata…

Ez belém égett…

(Tarlós Istvánt a mai napig tisztelem, mert láttam eleget őt (is) a patkányok között megőrizve az erkölcsét és a bátorságát. Kevés volt ilyen akkor (is).)
Jó tanulópénz volt ez nekem.

Aztán menet közben volt szerencsém megismerni személyesen néhány satuba fogott, akkori botcsinálta politikust a kormányunkból.

Akiket ugyanúgy végeztek ki ugyanazok, akik most ezt a sz@rkavarást-áradást megcsinálták ugyanazzal az áruló „magyar” értelmiségi galerivel, akik a mai napig meg vannak győződve, hogy a felszabadító hadjáratuk jogos volt.
Szerencsétlenek.

Nem tudják, mit tettek – és minek a játékszerei…

Fiatal kamaszként Csurkával és a többiekkel beszélgetve (köztük itt-ott utazva, amíg a Secu ki nem tiltott minket (is) a másik oldalon, Csóri, Szervátiusz, Kincses stb.) megtanultam, hogy ki az áruló és ki nem.

Azt is megtanultam, hogy a régi-új „szolgálatok” (ezek persze mindig ugyanazok) milyen módszerekkel csinálják ki azokat, akik valóban veszélyesek számukra.

Az írástudókat.
Mint Csurkát, Antallt stb.
Aztán apámat szabadon engedték, mert Tarlós segített.
Más nem.
A többiek röhögtek.
Csurka nem nevetett.
De neki is megtalálták a gyenge pontját.
A három „P” közül az egyiket.

A sors fintora, hogy a mostani lelkes magyarországi áradások fiatal igazgatói között látom azokat a családi nyom-vonalakat, akik: „de hiszen ezek ugyanazok” jeligére kísértek minket végig a mai napig. Profik. Azt meg kell hagyni.

És nem lehet őket egy éles szikével levágni a testünkről, mert…
Aztán vannak a magunkfajták, akik visszajöttek Nyugatról, megtanultuk azt, amit, és próbálunk a mai napig betenni valamit a közösbe…

És most, látva a történések menetét, egy dolgot ki kell mondani…

Békésen, de határozottan, minden alkalommal, minden demokratikus eszközt felhasználva: vissza kell ütni. Ha megdobtak kővel, dobd vissza (száraz) kenyérrel…
Mert ezek és sleppjeik csak ebből értenek.

És abban reménykednek ezek mindig, hogy mi fülünket-farkunkat behúzzuk és majd ők megmondják a tutit, aztan ha nem tetszik, akkor jobb esetben sz@rrá vernek majd minket.
Ahogy mindig is ezt tették.

Most ismét itt vannak, csak más csuhába felöltöztetve.
….

De mit lehet tenni?

Szerintem, ahogy ezt pl. az Egyesült Államokban teszik: felvenni a kesztyűt, ki-ki a maga helyén csoportosan jogi szakértőket megbízva nekimenni ezeknek, és megvédeni magunkat – visszaütve a támadásukat –, akár az erőszakszervezeteket is beperelni stb.
Legrosszabb esetben polgári engedetlenség keretében, csendesen az utcára menni, hogy lehűljenek az őrjöngők most a „hatalomban”.

Ezeknek a legnagyobb fegyverük mindig is a kényelem, a lustaság és a félelem eszközeinek a kombinációja volt.

Én – most épp itt, Erdélyben – elképedve figyelem, hogy az itteni értelmiség (is) és a magyarság túlnyomó része hová jutott. Igen. Sz@r a helyzet.

De a lelkük legyen rajta.

…

A legnagyobb tudósok is a természetet koppintják minden alkalommal, amikor feltalálnak valamit…
A magamfajták is felismerték, hogy csak organikusan, de-centralizálva érdemes a változásokat kiküzdeni.

Nem a politikával.

Olyan már nincs régóta.

Hanem ahogy a filmjeimben is bemutattam (Kulturális Kreatívok – A Forradalom) az utóbbi húsz évben a praktikus példáimmal a világ sok tájáról: ami működik máshol, nálunk miért ne működne?

Hinni kellene önmagunkban, és ezt veszik el ezek a kőprofik tőlünk, szisztematikusan.

És nem szabad félni.
Egymás felé kell nyitni.

Kávéházakban találkozni, beszélgetni, jókat mosolyogni, nevetni, és ott, akik egymásra találnak és kompatibilisek bizonzos témákban, azok elindulhatnak egy irányba. Nem előadás és szervezetfejlesztés és egyéb ezo-izé-spiri stb. önnyalánkságok. Nem.

Organikusan!

Nem szégyellve, hogy kik vagyunk és miben vagyunk jók.

Nem egy embertől várva az igét.

Mert pont ettől fél az aktuális hatalomnak nevezett, ill. az őket odaültető, meg nem nevezhető erők képviselői.
Sokan voltak már az európai történelem folyamán is olyanok, akik ezt máshogy, rövidebben is és művészibben is elmondták…Pl. Hans Christian Andersen meséje…

Értsük meg végre, hogy nem a rohangálás, a könyvek, az ezo-önellátó-spiri biznisz, az egymás lekaszabolása hozza el a változást.

Ha képesek lennénk leülni nyugalomba és kinézve az ablakon elgondolkodni arról, hogy valójában mi végre is vagyok én a világon, akkor Tamási Áron boldogan felsóhajtana ott fenn az égi dolgozószobájában, ahogy azt megtették egy filmfelvétel közben a híres princetoni tudósok, akik az interjújuk első kérdéseként nem egy tudományos feladványt kaptak tőlem, hanem a kamerák kereszttüzében Áron bácsi kérdését szegeztem nekik.

Az első reakció, amikor meghallották a kérdést, (angolul) hogy mi végre vagyunk a világon, megdöbbentek először, aztán elmosolyodtak, felnevettek, és életük legjobb interjúját adták.
Miközben a saját találmányuk, egy szín változtató lámpa égett mögöttük, amely mutatta, hogy ha az illető a szobában nem mond igazat, akkor a lámpa színt vált (pirosra), vagy ha jól van és inspiratív stb., akkor más gyönyörű színkombinációkra vált…
A felvétel alatt érdekes volt ezt látni…
…

Úgyhogy dologra fel feleim, amiben tudok, segítek nektek, de a munkát nektek kell elvégezni magatokon.
Ahogy ezt én is teszem nap mint nap önmagamon. Próbálom…
Mert ez a legkeményebb meló ezen a világon.

Aki mást mond, az nem tudja.
Hanem tanítja.
A magamfajta meg csinálja…

Csókoltatlak benneteket!!
Frici
(A kameratologató)

A régi mondák szerint ilyenkor lép elő a táltos: nem azért, hogy népe helyett harcoljon, hanem hogy visszaadja hitét, bátorságát és önbecsülését. 

Itt, Erdély földjén most újra felhangzik az ősi hívás, mert elérkezett az idő, amikor a magyarságnak ismét önmagára kell találnia. 

Ha a szellem felébred, (!) a közösség ereje is feltámad, maga az élő felelősség, amely összeköti a múltat, a jelent és a jövőt.

Fogel Frigyes

szabad filmes

FogelMedia

“Születtem Magyarországon…

Születtem Magyarországon, 77 éves vagyok,

fejemben összekeveredtek a féldecik s kormányzatok.

Neveltek hazaszeretetre, hittem az Istenben is,

harcoltam két háborúban, túléltem, az istenbe is.

Elhagytam, kérném, vagy 39 asszonyt,

s vagy kétannyi elhagyott.

Tankcsapdákba hugyoztam, ettem lótetemet,

és mégis itt vagyok.

Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál: 

“Túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket,

egy magyar túlélő, címzetes, vitézlő, tönkrement lábain, de áll önök előtt!”

Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat, és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak,

hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul.

Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul? 

És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény, elszállnak az első szélre! Mi lesz így? – kérdezem én.

Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál: 

“Túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket, egy magyar túlélő, címzetes, vitézlő, tönkrement lábain, 

de áll önök előtt!””

Bereményi Géza

Cseh Tamás

Úgy 10 évvel ezelőtt az USA-ban együtt vacsoráztam egy kongresszusi képviselővel (Washington D.C.) és egy öreg barátommal. Hármasban…

A vacsora vége felé a képviselő feltett egy váratlan, kényes kérdést.

Erre az öreg barátom csendesen, remegő kézzel letette a villát, és komoran maga elé nézve halkan kimondta: “erről nem beszélhetünk, mert halálosan veszélyes.”

Ekkor a kongresszusi képviselő zavartan nyelt egyet, és néhány percel később csendesen befejeződött a vacsora.

(Az idős barátom, aki néhány év együttműködés után már szinte saját fiaként kezelt engem, egy brit állampolgár volt, Európa egyik legtehetősebb famíliájának még élő, utolsó meghatározó tagja. Családja Rudolf Steinerrel dolgozott együtt, a húgának a keresztanyja Ita Wegman volt.)

…

Sajnos, a szituáció, amit most kell megélnünk, hasonló, mint amikor a Kós Károly-féle lovagok a fordított irányt választották.

Most hiába reménykednek többen, és mennek el Tusványosra, várva az útmutatást, vagy tudom is én, mit, a majd néhány odavetett morzsákon kívül, nem lesznek okosabbak…

Válaszokat -a körülöttünk lévő kavalkádra- csak azok várnak reménykedve, akik még eddig nem álltak bele A Vihar kellős közepébe.

Azonban akik már egyszer épen kikerültek a leghevesebb tornádók néma örvénymag szeméből, pontosan tudják, hogy eljön a pillanat amikor a stafétabotot, halkan, nem hivalkodva – szerényen át kellene venni, és tenni a dolgunkat ott, ahol azt anno megválasztottuk.

(És esetleg egymás felé nyújthatnánk néha a megbocsátás karjait is.)

Okosan, bátran, de a maximális önkritikával a kis lépéseket elkezdeni, új formákat kiküzdeni. Magunkban. Nem a kinti világban először…

És nem beszélni ezekről.

Hanem végre, a kint helyett, bent megtenni mindezt. Mindenki a saját partitúrája szerint, nem mások kottájából játszva. 

És esetleg hálásnak lenni azoknak a bátraknak, akik mertek, tettek, és képesek voltak akár még a mocsokban is bátran meghemperegni, (vállalva mások mocskolódását is) azért, mert tudták, hogy mit köll tenniük. Ahogy ezt Orbán Viktor is megtette.

A többi(ek) csak (önigazoló) hamis hangok.

Fogel Frigyes

FogelMedia

Erdély, 2026 Július 21.

Amíg a tömeg a cirkuszt nézi, a művész a láthatatlan rendezőt keresi… 

A kérdésem nem az, ki ír alá, hanem az, ki meri meglátni a láthatatlant…

Vajon hova tűntek azok a művészek, akik nem statiszták, hanem a kor lelkiismeretei?

fogel frigyes

Optika csere közben találkoztam egy tündérrel hajnali órákban, fenn a hegyen…

Már láthatatlan volt a falubelieknek…

Csilingelő hangon felnevetett majd gyorsan tovalebbent, amint meglátta a döbbenetet az arcomon…

De mielőtt még köddé vált volna,

odasúgta:

Emlékezz mit hoztál a batyudban…

A szív erején, hatalmuk nincs… 

Az ő fegyverük a meddő tudás, az értelem szilánkos, csalfa labirintusa…

Te csak továbbra is lásd a láthatatlant, mert a gondolatok sebességén túl röpülve, barátaid és tenmagad fogjátok a másvilágot továbbra is táplálni-megénekelni…

Mire lenyomtam az exponáló gombot már csak a leheletét sikerült lencsevégre kapnom a csilingelő Hangnak…

Felkelt a Nap.

Köszönöm…

ff