Egy őrült naplója

Már két hete élvezem vendéglátásukat, de eddig nem mertem ezt, így, feltenni „családi körben” nekik…

Aztán, miután kibukott belőlem az,ami már 6 éve nyomja a lelkemet itt az erdélyi vesszőfutásom alatt, hirtelen mély csend lett az asztal körül… 

Megremegtem… Belül….

A többiek megdöbbenve lassítottak a lapítón táncoló bicskáikkal a szalonna maradékokon… 

A némaság súlya nőtt, és vártam a választ, de csak nem akart jönni… 

Amikor már lemondtam bármiféle reakcióról is, a csángó családfő lassan felém fordult, és jéghideg kék szemeit rám emelve csak ennyit mondott: 

„Nincs.”

Amikor ezt kimondta, ismét megéreztem a benne feszülő őserőt, amelyet az itt tartózkodásom alatt már nemegyszer megvillantott…

Zavartan lesütve szemem, némán néztem a viharvert asztal repedéseit, a lapítót, a vinettát, ugyanis a kérdésem még mindig rezgett bennem, de nem bántam meg, hogy végre 6 év után feltettem egy hiteles embernek:

„Vannak manapság szellemi vezetői itt az erdélyi magyarságnak?” – szóltam neki, pár perce… (amire a válasz már megérkezett…)

Aztán egy kis idő elteltével A „nincs” után még hozzátett valamit a gyimesi acél ember:

„Más időket élünk itt most, fiam.”

Elnémulva figyeltem.

Magamat.

Majd ekkor – sajnos – visszakérdeztem:

„Milyen időket is élünk most itt, bátyám?…”

Ekkor az asztal végén egy másik, csendesen tovább falatozó úriember tekintetét – szeme villanását – konstatálva, hirtelen mindent megértettem. 

Szavak nélkül…

Majd a román származású ház asszonya barátságos tekintettel kedvesen felém szólt:

Salut, dragă.

Kedves egészségedre, Frici.

Vége lett a reggelinek.

Mindenki ment a dolgára…

Én meg csendesen fogtam a cókmókomat, és megértettem, hogy 3 éves koromban miért hozhattak el a szüleim Budapestről ide Csángóföldre, hogy megmutassanak az itt élő dédnagymamámnak…

A napokban Köő Artúr fiatal, tehetséges (Bánffyhunyadi – Budapestre származott) történész említette, hogy a csángók végül is ide menekültek anno az akkori hatalmak elől… 

Elcsángáltak…

Én meg lehet… 

Hogy… 

Haza érkeztem?!

(A Gyimesközéploki dédikém emlékére)

fogel frigyes

Ehhez viszont fel kell ismerni az ellenfelet. De erre sajnos Magyarországon és még Közép-Európában sem mindig képesek.

J. S. Bach mestert és műveit kortársai elfeledték, majd kétszáz évvel később isteníteni kezdték.
Bach szegény volt, mint a (Tamás) templom egere. Sok (20) gyermeke volt. Német.

Kortársa G. F. Handel gazdag, szintén Németországban született, aztán (felvett) brit állampolgárként nagyon gazdaggá vált. Nagy karriert futott be Londonban. Nem véletlenül. Sosem találkoztak.

Aztán a 200 év távlata eldöntötte azt, amit.
…

Hagyni kellene, amíg most kitombolja magát az Ármány…

És amikor eljön az idő, akkor vissza kell metszeni. A vadhajtásokat, az összes belső árulóinkkal -is- együtt. Akik most is csöndben vannak, de a kitartó-tisztjeik utcára szólítják az ő megvezetettjeiket.
Mert ismétlés a tudás anyja. És ezt mindkét oldalon tudják.

Viszont az érmének nem kettő, hanem három oldala van.
Amin megáll az érme maga.
De ezt nem tanítják.

Teszik.
Csendesen…

Ugyanis egy zenemű partitúrájában nem a hangjegyeknek jut a legnagyobb szerep.

Hanem a “szünet” jelnek.
Ahol minden eldől.

Amitől lélegzik a Hang.
A Teremtő Hang…

A Csend-Benn…

fogel frigyes

https://youtube.com/shorts/IkD0bzz_wPM?is=Qjt0GSW-Wa-XjFjJ

-Nagyra nőttél! Mi a titkod?!

Frici bácsi – makogott  vissza a tepsifüles

-itt a Keleti-Kárpátokban vagy megnövök, vagy megesznek…

(A fotó nem AI)

A Szellem. A Szellem?!

Erről szólnak, feleim…

Megy a szájkarate…

A magamfajta kis ripacs bohócnak viszont most egy gyermekkori kép jut az eszébe…

Egyszer Izraelben, egészen pontosan Tel-Avivban játszottam a Mann Auditoriumban az izraeli és a New York-i filharmonikusokból verbuválódott haknizenekarban, Mahlert… Rabin elnök úrnak… (Mielőtt meggyilkolták)…

A karmester Lorin Maazel volt.

A lényeg:

Ott értettem meg, miközben Mahlert játszottam, és a zenész kollégáimmal együtt átélhettem az eksztázist, a teremtő eksztázist, amit egy hangszeres zenész átélhet néha, kegyelmi állapotban, hogy (a zenész) ő maga is egy hangszer, nemcsak a keze között alakuló fa vagy fémdarab (értsd: hangszerek), és hogy az egyik legborzasztóbb frusztrációja egy karmesternek az lehet, amikor egy hatalmas szimfonikus zenekar élén áll, vezeti őket, de mégsem vezeti, egy hatalmas összhangot irányíthat, amelyet nem ő komponált, egy kis fa- vagy műanyag pálcába kapaszkodik, és jobb esetben, elegáns mozdulatokkal karmesterkedik.

De nem teremt. Nem tud játszani. Csak pót-cselekedni… Hiába játszik – jobb esetben – egy hangszeren vagy kettőn valamennyire, hiába van a fejében a partitúra (jobb esetben), de…

Csak pótcselekvéseket tesz, és ő az igazi kívülálló.

(De azért őt fizetik meg a legjobban, és a hírnevet is őreá aggatják… többnyire.)

Lehet, hogy gyenge példa lesz ez, és ebbe is – mint mindenbe – az okos emberek bele tudnak kötni, és ízekre szedni, amit mondani akarok, de kedves emberek, ha jobban odafigyelnétek az igazi – teremtő – alkotóművészekre, akik a szellemben élnek (ha a Kegyelem erre vezeti őket), és alkotnak, nem pedig terméketlen, mesterséges gondolatépítményeikkel oktatják egymást az igazukról, nos, akkor talán, majd egyszer megszólal egy hang.

Egy tiszta hang…

De addig érdemes lenne megtanulni… hallgatni… aztán -de csak azután- elsajátítani a „szakbarbár” dolgokat, mert azt mindenki meg tudja tanulni…

Játszani, ahogy azt pl. Hermann Hesse is próbálta átadni (aki ismerte Rudi bácsit, Jung szintén, hisz akkor együtt ott voltak Svájcban, csak akkor erről hallgatni volt érdemes), szóval a végtelen szómágiák és kinyilatkoztatások után nem lehetne – esetleg – felmérni azt, ahogy életek öncélúan elillannak más nagy koponyák életművein tipródva, miközben a saját hangunkat, saját zenéiket „kellene” megtalálni – átélni?

Tudjátok, aki hall, annak nem kell evidencia, antropozófia, mongólia, hunfóbia stb.

Aki hall, az hallgat.

És alkot.

De mit is?

fogel frigyes

https://fogel.me

Pedig csak azt kellett volna kiderítenem, hogy valójában ki is ül a nézőtéren…

Mert ugye, amikor a színpad hirtelen eltűnik, a néző marad… (aki lehet, hogy maga a ripacs?)

Node akkor valójában ki is írja a darabot?

…

Szinte minden időnk azzal megy el, hogy a börtönőreinket elemezzük… Miközben rohanva keressük A Szabadságot, amihez persze nyitogatjuk az ajtókat, de mégis minden alkalommal ugyanabba a terembe zuhanunk be.

És pont emiatt a folyamatos csapdahelyzet miatt  (is) már nem az igazság és a hazugság között választunk amikor szorít a kapca, hanem az igazság és a lelki nyugalom között…  😉

(not nice… tudom)

Hiszen ha az ember volt már bezárva egy szisztémába (ország, rendszer, stb.), akkor már talán tudja, hogy a “megfejtéshez” vezető rögös úthoz az igazán beszédes nyom, az mindig A Mintázat…

Egy sztoikus szerint a legtöbb ember az előadást akarja átírni. 

A bölcs viszont először azt kérdezi: muszáj-e minden jelenetben szerepelnem?

Át vagyunk verve, gyerekek…

Na…

Megyek gyomlálni. 

ff

(fotó: fogel frigyes)
https://fogel.me/

“Am trăit un sentiment straniu, străbătând recent, o parte a Clujului. Limba română predomină, deși se mai aud, pe ici , pe colo, și ecouri maghiare. Impresionează  prezența unui evantai foarte larg de vechi clădiri monumentale, în marea majoritate a cazurilor, concepute de către arhitecți maghiari, sau școliți la instituțiile de profil budapestane. Începând cu adevăratul simbol al  orașului- remarcabilul complex statuar al lui Matia Corvinul (opera unui geniu al sculpturii maghiare mort la doar 45 de ani)- pe numele său Fadrusz János, umbrele spiritului maghiar planează parcă deasupra Clujului, prin clădirile și bisericile acestea extraordinare, impunătoare, care transmit pe mai departe, un fel de mesaj cifrat, despre o comunitate orgolioasă și puternică, bogată și întreprinzătoare, care a avut ambiția să-și facă simțită prezența într-o manieră aparte. Și dacă noi, cei de astăzi, simțim o bucurie miraculoasă atunci când descoperim pas cu pas fizionomia impunătoare a Clujului, e bine să nu uităm, că în mare parte, această strălucire a orașului-comoară, se datorează spiritului creator maghiar. Maghiarii aceștia, pe care unii dintre noi i-ar dori stârpiți pentru totdeauna , sau alungați fie în fundurile Asiei primordiale, fie în Ungaria, sunt frații noștri , oamenii lângă care am străbătut o istorie complicată și tragică, în acest colț de Europă. În ceea ce mă privește, ori de câte ori constat că semeni de-ai mei îi lovesc sau îi calomniază fără nici un fel de temei, îmi amintesc brusc, fie de demnitatea tăcută a stâlpilor funerari secuiești, fie de săgețile bisericilor gotice, fie de fascinanta arhitectură maghiară din Ardeal. Totul, pe fundalul unor melodii tradiționale, amestec de disperare, resemnare și aplomb. Îmi amintesc de lungul șir de învățați , de acele centre medievale ale educației , de principii ardeleni care au slujit arta și cultura. Zestrea materială maghiară ardeleană, rămasă acum aici, între hotarele României, ar trebui prețuită și asumată și de către noi, etnicii români. Căci pe lângă Voroneț și celelalte bijuterii bucovinene, sufletul nostru poate rezona la fel de intens și față de satele secuiești, sau de clădirile-simbol ale Ardealului. Aceasta înseamnă frumusețea diversității. Și un exemplu de civilizație, dar și de putere sufletească superioară.”  by Cristian Sandache

…

I experienced a strange feeling, recently crossing a part of Cluj. The Romanian language predominates, although Hungarian echoes are still heard here and there. It impresses the presence of a very wide array of old monumental buildings, in the vast majority of cases, designed by Hungarian architects, or trained at the Budapest-profile institutions. Starting with the true symbol of the city – the remarkable statuary complex of Matia Corvinul (the work of a Hungarian sculpture genius who died at just 45 years old) – named Fadrusz János, the shadows of the Hungarian spirit fly as if above Cluj, through these extraordinary, imposing buildings and churches, which convey onward, a kind of encrypted message, about a proud and powerful, rich and enterprising community, which had the ambition to make its presence felt in a special manner. And if we, the ones of today, feel a miraculous joy when we discover step by step the imposing physionomy of Cluj, it is good not to forget, that in large part, this brilliance of the treasure city is due to the Hungarian creative spirit. These Hungarians, whom some of us would like to be scattered forever, or driven away either to the bottoms of primordial Asia or to Hungary, are our brothers, the people with whom we have lived a complicated and tragic history, in this corner of Europe. As for me, whenever it is found that my fellows hit or slander them for no reason, I suddenly remember, either the silent dignity of the Sequoian funeral pillars, or the arrows of the Gothic churches, or the fascinating Hungarian architecture of the Ardeal. Everything against the background of traditional songs, a mixture of despair, re-sign and aplomb. I remember the long series of scholars, those medieval centers of education, the Ardean principles that served art and culture. The Hungarian material dowry from Ardelean, now left here, between the borders of Romania, should be valued and assumed by us, the ethnic Romanians. Because besides Voronets and the other jewels of Bukovina, our soul can resonate just as intensely towards the Sequoian villages, or the symbolic buildings of the Ardeal. This is the beauty of diversity. And an example of civilization, but also of a superior spiritual power. ” by Cristian Sandache

…

Nemrég különös érzés fogott el, amikor Kolozsvár egy részén haladtam át. A román nyelv uralkodik, bár itt-ott még mindig felcsendül a magyar szó. Lenyűgöző a régi, monumentális épületek rendkívül gazdag jelenléte, amelyek túlnyomó többségét magyar építészek tervezték, vagy olyan szakemberek, akik budapesti intézményekben tanultak.

A város igazi jelképétől, a figyelemre méltó Mátyás király-szoborcsoporttól kezdve – amely egy mindössze 45 évesen elhunyt magyar szobrászzseni, Fadrusz János alkotása –, mintha a magyar szellem árnyai lebegnének Kolozsvár fölött. Ezek a rendkívüli, impozáns épületek és templomok valamiféle titkosított üzenetet közvetítenek egy büszke, erős, gazdag és vállalkozó szellemű közösségről, amelynek megvolt az ambíciója arra, hogy jelenlétét különleges módon tegye érzékelhetővé.

És ha mi, a mai emberek csodálatos örömöt érzünk, miközben lépésről lépésre felfedezzük Kolozsvár impozáns arculatát, nem szabad elfelejtenünk, hogy a kincses város ragyogása nagyrészt a magyar alkotó szellemnek köszönhető.

Ezek a magyarok, akiket némelyek közülünk örökre szétszórva vagy ősi Ázsia mélyére, esetleg Magyarországra száműzve szeretnének látni, a testvéreink. Azok az emberek, akikkel egy bonyolult és tragikus történelmet éltünk meg Európa ezen szegletében.

Ami engem illet, valahányszor azt látom, hogy honfitársaim ok nélkül bántják vagy rágalmazzák őket, hirtelen eszembe jutnak a székely temetői faragott oszlopok csendes méltósága, a gótikus templomok égbe törő vonalai, vagy Erdély lenyűgöző magyar építészete. Mindez a hagyományos dalok hátterében, amelyekben a kétségbeesés, a beletörődés és a tartás különös elegye szólal meg.

Eszembe jut a tudósok hosszú sora, azok a középkori oktatási központok, az erdélyi fejedelmek, akik a művészetet és a kultúrát szolgálták.

Az erdélyi magyarok anyagi és szellemi örökségét, amely ma Románia határain belül maradt, nekünk, román nemzetiségűeknek kellene megbecsülnünk és magunkénak éreznünk. Mert Voroneț-kolostor és Bukovina többi ékköve mellett lelkünk ugyanilyen erővel rezonálhat a székely falvakra vagy Erdély jelképes épületeire is.

Ez a sokszínűség szépsége. Egyben a civilizáció példája és egy magasabb rendű szellemi erő megnyilvánulása.

— Cristian Sandache

– A csellót néha behangolják.

…

– Hogy hívják a vidám csellóst?

– Munkanélkülinek.

…

– Bátyám, maga tud csellózni?

– Tudok.

– Akkor miért nem játszik?

– Mert még nincs akkora baj

…

A székely egyetlen hangot húz a csellón egész este.

– Bátyám, ez zene?

– Nem.

– Akkor mi?

– Figyelmeztetés.

Egyébként meg a nagy látogatottságnak azért van egy haszna is: amíg sokan látnak, addig a nyilvánosság a “védelmem”. Mert a medvét sem akkor lövik meg, amikor az egész falu nézi. Előbb elzavarják az erdő másik végébe. Ahogy a YouTube-oldalamat is sikerült nekik lecsavarni. No de sebaj… amíg itt vagyunk egymásnak, addig nehezebb véletlenül eltűnni a bozótban…

És kevesebbet bámuljátok a képernyőt, többet a sparheltet! 

Mert ma már nem a maci a legnagyobb veszély, hanem az, ami a tányéron leselkedik. 

(Némelyik ételbe még a fakanál is csak ügyvéddel mer belekeverni!!!)