Évtizedek alatt, sok európai országban élve és dolgozva – akkor még csellistaként, a „kulturális életnek” nevezett katyvaszokban – azt vettem észre, hogy a valódi teljesítmény legtöbbször nem tapsot kap, hanem gyanakvást. És irigységet is.
Nyugaton. Bizony. Csak erről sem illik beszélni.
Mintha a legtöbben a bebetonozott biztonságra hajtottak volna. Arra a helyre, ahonnan már csak a biztos nyugdíj felé vezet az út.
Volt egy tipikus keserű-édes intermezzóm (a sok közül).
A londoni Covent Garden szólistái felkértek, hogy ugorjak be a csellistájuk helyére egy kamarazenekari esten. Egy open air koncert volt, több ezer ember előtt.
Covent Garden… Hm… Gondoltam, brit szólisták, mekkora élmény lesz tőlük tanulni.
Aztán megérkeztek.
A koncertmester egy bolgár zseni volt. A többiek orosz szólisták. Brit? Egyetlen egy. A nagybőgős kolléga.
Nyeltem egyet.
Volt fél próbánk. Ennyi. Így megy ez a show-businessben: vagy tudsz és bírod, vagy elhullasz.
Lejátszottuk a koncertet, a közönség szétszedte a helyet, akkora siker volt, majd a végén a buszon (!) a bolgár odafordult az oroszokhoz:
– Na, elvtársak… jó ez a csellista? – kérdezte tőlük oroszul, folytott hangon, hogy ne halljam, a busz utolsó sorába visszahúzódva…
Közben rám nézett kaján vigyorral a képén.
Az oroszok pedig a maguk birodalmi nyugalmával csak ennyit mondtak, somolyogva a bajszuk alatt:
– Igen… ügyes a мадьяр.
(Tizenéves koromban moszkvai mesterektől kaptam a legkeményebb tréningeket – Vladimir Tonkhától és másoktól. Pontosan tudtam, mit jelent ez a két szó.)
De a távolságot azért tartották rendesen. Ahogy itt, a Nagy-Románia sztyeppéin is nem egyszer megtapasztaltam az oláh vagy a benszülött ungur „tesóktól” is. 😉
Ezek a tények.
A hétköznapi valóság pedig mindig más volt, amikor mindenki visszament a saját akoljába…
Aztán húsz évvel ezelőtt csellóról kamerára váltottam.
És az utóbbi hat év erdélyi filmes tapasztalatait nézve – a gyilkos kritikák, a személyeskedések és az örök lehúzás – kussolás világában – teljesítményt szinte sehol nem látok.
Vajon miért?
(A kérdés költői.)
Én ezt már kamaszként úgy hívtam, amikor Európa gazdag országaiban jártam: az elfekvő-szindróma.
A fiatalok – túlnyomó része a mai napig – a biztos elfekvőket keresik. Ha nagy nehezen beverekszik magukat egy kényelmes helyre, onnantól minden biztos lesz.
Vagy ha próbálkoznak, nincs elég felkészültségük, és rögtön a bizniszre hajtanak. Sajnos.
És ez megy a legtöbb helyen.
Meg a hárító duma. (Magyarországon is.)
Csak erről sem illik beszélni. Miért is nem?!
Na már most…
Hogy kérdezte az író? Áron bá? „Mi végre vagyunk a világon?”
…
Hol vannak például a jelenlegi (direkt nem a kortárs szót használom) erdélyi magyar filmművészet legújabb alkotásai?
Melyeket lehet(ne) végignézni úgy, hogy ne kelljen közben felvágni az ütőereimet?
Szóval…
Mikor is lett a középszerűség erény, a teljesítmény pedig gyanús?
Fotó: én. Álruhában.
Fogel Frigyes
Egy őrült naplója 