Egy őrült naplója

Ha valaki megkérdez engem, hogyan látom Erdélyt, akkor ebben a fotómban sokminden benne van, amit szavakkal nem tudok megfogalmazni…

Filmes kalandjaim rendhagyó fotói jeligére:

Hosszú szünet után folytatom az Instagram megosztásaimat…

https://www.instagram.com/fogelmedia/

Kövessetek! Gyertek velem!

Gernyeszegen, a Teleki Kastélyban találkozhattam nemrég a grófi leszármazottal… (Ezen a fotón nem ő látható), a videón azonban igen:

https://www.youtube.com/watch?v=HmJ7gfERu9A

Kamerám optikáján keresztül: Teleki gróf, Onczay Zoltán gordonkaművész, Fejes Krisztina zongoraművész és a többi barátom…

fogel frigyes

szabad filmes

https://fogel.me/

Lassan, sorban meneteltek egymás után a rabszolgák. Mindegyikük egy-egy faragott követ cipelt. A rabszolgák négy sorát, melynek mindegyike másfél kilométer hosszú volt – a kőfaragóktól egészen addig a pontig, ahol az erődítményváros építése kezdődött – őrök védték. Tíz rabszolgára egy felfegyverzett őr jutott. Az egymás után haladó rabszolgák sorai mellett, az egyik oldalon, a kifaragott kövekből emelt, egy kb. tizenhárom méteres magaslat csúcsán ült Kraciosz, a főpapok egyike, s már négy hónapja némán figyelte az eseményeket. Senki sem zavarta, még pillantásával sem volt senkinek szabad félbeszakítania gondolkodását. A rabszolgák és az őrök is úgy tekintettek a mesterséges magaslatra a trónnal a csúcsán, mint a táj elválaszthatatlan részére. A rajta lévő emberre sem figyelt senki, aki hol mozdulatlanul ült trónján, hol az ott létrehozott kis téren sétálgatott. Kraciosz azt a feladatott űzte maga elé, hogy átszervezi az ország társadalmának a szerkezetét, évezredekre megszilárdítja a papok hatalmát, szolgálatukba állítva a földkerekség minden lakosát, a papok rabszolgáivá tesz mindenkit, az országok vezetőit is beleértve.

***

Egyszer – hasonmását hagyva trónján – Kraciosz leszállt a magaslatról. Ruhát váltott, levette parókáját. Az őrség parancsnokának meghagyta, hogy veresse őt bilincsbe, mint egy egyszerű rabszolgát és állíttassa egy fiatal és erős Nard nevű rabszolga után a sorba.

Amikor Kraciosz a rabszolgák arcát figyelgette, észrevette, hogy e fiatalember tekintete kíváncsi, fürkésző volt, nem pedig szétfolyó vagy elfásult, mint sokaké. Nard arca hol arról árulkodott, hogy koncentrál s gondolataiba mélyed, hol arról, hogy izgatott. „Ez azt jelenti, hogy gondolataiban terveket sző” – így értelmezte ezt a pap, de meg akart róla győződni, mennyire voltak pontosak észrevételei.

Kraciosz két napig figyelte Nardot, húzta némán utána a köveket. Nard mellé ült, amikor ettek és mellette aludt a priccsen. A harmadik éjszaka, mihelyt elhangzott az „Aludni!” parancs, Kraciosz a fiatal rabszolga felé fordult és fájdalmasan, elkeseredve az éjszakába suttogta nem tudni kinek szánt kérdését: „Hát így fog ez már menni teljes hátralévő életemben?”

A pap látta, hogy a fiatal rabszolga összerezzent és arccal azonnal felé fordult. Szemei csillogtak, szikrát szórtak még a nagy helyiség tompa fényű fáklyáinál is.

– Nem lesz ez már így soká. Éppen a terv befejezésén gondolkodom. Te pedig, öreg, szintén részt vehetsz benne – suttogta a fiatal rabszolga.

– Miféle tervnek a befejezésén? – kérdezte közömbösen és sóhajjal a pap.

Nard nagy hévvel és meggyőződéssel kezdte magyarázni:

– Te is, öreg, és én is, mi mindnyájan, hamarosan szabad emberek leszünk, nem rabok. Csak számolj, öreg: minden tíz rabszolgára jut egy őr. A tizenöt rabszolganőt is, akik ételt készítenek, ruhákat varrnak, szintén egy őr felügyeli. Ha a megbeszélt időben mi mindnyájan rávetjük magunkat az őrökre, akkor legyőzzük őket. Még akkor is, ha az őrök fel vannak fegyverezve, és mi bilincsbe vagyunk verve. Belőlünk tíz jut egyre, sőt, a láncokat is lehet fegyverként használni, kivédeni vele a kard ütését. Lefegyverezzük az összes őrt, megkötözzük őket és elkobozzuk fegyvereiket.

– Ejnye, fiatalember – sóhajtott föl ismét Kraciosz, majd közömbösen kijelentette: – Nincs a te terved jól átgondolva. Az őröket, akik bennünket őriznek, ugyan le lehet fegyverezni, de az uralkodó hamarosan újakat küld majd, sőt, még az is lehet, hogy az egész hadsereget, végül pedig a felkelő rabszolgákat kivégzik.

– Én erre is gondoltam, öreg. Olyan időpontot kell választani, amikor nem lesz itt a hadsereg. Ez az idő pedig hamarosan be fog következni. Mindenki látja, hogy a hadsereg bevetésre készülődik. Három hónapos útra készítik az elemózsiát. Ez azt jelenti, hogy három hónap múlva a hadsereg megérkezik a megszabott helyre és harcba áll. Az ütközetben meggyengül, de győzni fog, sok új rabszolgát ejt majd. Már építik is számukra az új barakkokat. Nekünk akkor kell lefegyvereznünk az őrséget, amikor uralkodónk hadserege éppen megütközik a másikkal. A hírnököknek viszont egy hónap kell ahhoz, hogy eljuttassák a hírt a késedelem nélküli visszatérésről. A meggyengült hadsereg nem kevesebb, mint három hónapig fog visszafelé jönni. A négy hónap alatt képesek leszünk felkészülni a találkozásra. Nem leszünk kevesebben, mint a katonák a hadseregben. Az elfogott rabszolgák velünk akarnak majd tartani, mihelyt meglátják, mi történt. Jól átgondoltam én mindent, öreg.

– Igen, fiatalember, terveddel, gondolataidban az őröket lefegyverezheted és győzhetsz a hadsereg fölött is – válaszolta a pap immár biztatóan és hozzátette: – De aztán mihez kezdenek majd a rabszolgák, és mi történik az uralkodókkal, az őrökkel és a katonákkal?

– Hát erre egyáltalán nem gondoltam. Most csak egyetlen dolog jut az eszembe: mindenki, aki eddig rabszolga volt, nem lesz az. Mindenki, aki pedig ma nem rabszolga, rabszolga lesz – válaszolta hangosan gondolkodva, de már egyáltalán nem meggyőzően Nard.

– Na és a papok? Mondd csak, fiatalember, a papokat a rabszolgákhoz vagy a szabadokhoz fogod sorolni, amikor majd győzöl?

– A papokat? Hát bizony erről sem gondolkodtam! De ha most belegondolok, akkor maradjanak csak a papok, ahol vannak. Rájuk hallgatnak a rabszolgák is, az uralkodók is. Bár időnként nehéz őket megérteni, de gondolom, ártalmatlanok. Beszéljenek csak továbbra is az istenekről, de hogy hogyan kell az életünket jobban leélni, azt mi magunk amúgy is jobban tudjuk.

– Jobban leélni – ez jó! – válaszolta a pap és úgy tett, mintha nagyon álmos lett volna.

De bizony Kraciosz ezen az éjszakán le sem hunyta szemét. Gondolkodott. „Természetesen – gondolta Kraciosz – a legegyszerűbb volna tájékoztatni az uralkodót a bujtogatásról és elfogatni a fiatal rabszolgát, hiszen nyilvánvalóan ő a többiek fő inspirátora. Ez azonban nem oldja meg a problémát. A vágy, hogy a rabszolgaságtól megszabaduljanak, a rabszolgákban mindig élni fog. Új lázadók bukkannak föl, új terveket szőnek majd, s ha már egyszer így van, akkor az állam számára a veszély mindig az országon belül lesz.”

Kraciosz előtt e feladat állt: kidolgozni egy tervet az egész világ leigázására. Megértette, hogy csak fizikai erő segítségével ez nem fog sikerülni. Pszichológiai hatást kell gyakorolni minden egyes emberre, egész tömegekre, népekre, nemzetekre. Transzformálni kell az emberi elmét, mindenkivel el kell hitetni, hogy a rabszolgaság a jólét legmagasabb foka. Olyan automatikus, önmagát fejlesztő programot kell beindítani, amely egész népeket dezorientál térben, időben és fogalmakban. De ami a legfontosabb – a mindenkori adott valóság megfelelő érzékelésében.

Kraciosz elméje egyre gyorsabban működött, megszűnt érezni testét, a nehéz bilincseket a kezén és a lábán. S egyszer csak hirtelen, villámcsapásként megszületett a program. Még nem részleteiben és nem magyarázhatóan, de kolosszális méreteivel már érezhetően, perzselően. Kraciosz a világ egyeduralkodójának érezte magát.

A pap a priccsen feküdt, bilincsbe verve és saját elképzelései fölött lelkendezett: „Holnap reggel, amikor mindenkit munkára vezényelnek, leadom a megbeszélt jelet, és az őrség parancsnoka megparancsolja, hogy vezessenek el a rabszolgák soraiból, szedjék le bilincseimet. Részletesen kidolgozom programomat, kimondok néhány szót, és a világ elkezd változni. Hihetetlen! Csupán néhány szót – és az egész világ nekem, az én gondolataimnak fog engedelmeskedni. Isten ténylegesen is olyan erőt adott az embernek, amelyhez fogható a Világegyetemben nincs, ez az erő – az emberi gondolat. Szavakat alkot és megváltoztatja a történelem folyását. Rendkívül előnyös a kialakult helyzet. A rabszolgák elkészítették a felkelés tervét. A terv racionális, s a valóságban is elvezetheti őket a számukra kedvező átmeneti eredményhez. De én alig néhány mondattal csupán biztosítom, hogy az elkövetkezendő évezredeken át nemcsak ők, hanem még az utódaik utódai is, sőt a földi uralkodók is rabszolgák lesznek.”

Reggel a megbeszélt jelre az őrség parancsnoka levette Kracioszról a bilincseket. Már a rákövetkezendő napon hivatalos volt figyelőállomására a további öt pap és maga a fáraó is. Az összegyűltek előtt Kraciosz így kezdte beszédét:

– Amit most hallani fogtok, senkinek sem szabad leírnia vagy továbbadnia. Nincsenek körülöttünk falak, és szavaimat rajtatok kívül senki más nem hallja. Megtaláltam annak a módját, hogyan lehet a Földön élő összes embert fáraónk rabszolgájává tenni. Hatalmas hadseregek és véres háborúk segítségével sem lehet ilyet elérni, én ezt azonban pusztán néhány mondattal el tudom végezni. Miután ezek elhangzanak, elég két nap, hogy megbizonyosodjatok róla, miként változik majd meg a világ.

Nézzétek: ott lenn hosszú sorban láncba vert rabszolgák visznek egy-egy követ. Rengeteg katona őrzi őket. Minél több a rabszolga, annál jobban áll az ország – így véltük ezt mindig. De minél több a rabszolga, annál jobban kell tartanunk lázadásuktól. Ezért erősítjük az őrséget. Rákényszerültünk, hogy jól tápláljuk rabszolgáinkat, máskülönben nem tudnák végezni a nehéz fizikai munkát. Ennek ellenére mégis lusták és hajlamosak a lázadásra. Nézzétek, milyen lassan mozognak, de az ellustult őrség sem hajtja korbáccsal, és nem veri még az egészséges, erős rabokat sem. Ezután mégis sokkal gyorsabban fognak mozogni. Nem kell hozzájuk még őrség sem. Az őrök is rabszolgákká válnak. Megvalósítani ezt a következő módon lehet: ma napnyugtakor a hírnökök hirdessék ki a fáraó parancsát, amelyben ez áll: „Az új nap hajnalától fogva minden rabszolgának teljes szabadság adatik. A szabad ember minden egyes kőért, amelyet a városba visz, egy érmét kap. Ezeket az érméket be lehet váltani ételre, ruházatra, lakhatásra, a városban palotára vagy egy egész városra. Mostantól fogva ti – szabad emberek vagytok.” 

Amikor a papok tudatosították mindazt, amit Kraciosz mondott, az egyikük – koránál fogva a legidősebb – így szólt:

– Démon vagy, Kraciosz. Amit kigondoltál, démonizmussal árasztja majd el a földi országok zömét.

– Legyek hát démon én, legyen démoni, amit kigondoltam, s nevezzék azt a jövőben az emberek „demokráciának”.

* # #

(In English and Romanian below)

Tegnap ismét megpróbáltam… 

A 70-es évek végen egy megszállt ország fővárosában, Budapesten, a zenetanáraim a következőt mondták nekem:

“Fogel! Ilyen kérdés nincs, ezekről nem beszélünk”. 

9 éves voltam. Elhallgattam. 

Aztán másnap apám levitt Szolnokra és korengedéllyel megnyertem az országos csellóversenyt.

A következő héten, Óbudán a zeneiskolámban becsöngettek. 

Ültem az utolsó padban, bejött a tanárnő, rám nézett, és ezt mondta: 

Fogel! Nehogy azt hidd hogy te különleges vagy! 

Bármennyire is jól csellózol, olyan vagy, mint itt mindenki az osztályteremben… UGYANOLYAN! -sziszegte-…

Aztán most ötvenéves koromra, valamennyire megtanultam két instrumentumon játszani, (cselló és kamera) és aztán szép lassan bezárult a kör nekem, itt Erdélyben (is)… 

Mint akkor, a 70-es -években most nincs megszálló hatalom legalábbis Magyarországon (még) nincs.

(a románok most persze tele vannak idegen csapatokkal, francúzok, jenkik stb.)

Ma reggel úgy döntöttem, hogy ezt kiírom magamból, hogy -többek közt- jelezzek a spicliknek akik figyelik szerény tevékenységeimet és a többieknek is, hogy nyugi, eljött az idő, továbblépek… 

Lazíthattok, a bohóc nem fog többet kavarni nálatok (Erdélyben)… Mostantól az igazán necces inspirátorokkal foglalkozhattok végre…

Az utóbbi pár napban írtam két kis szösszenetet, mely színes kommenteket váltott ki az olvasókból:

https://egyorultnaploja.com/2023/02/09/ha-engem-megtamadnak-akkor-vedekeznem-kell-tenyekkel/

A WordPress oldalam statisztikája szerint 4 kontinensről jó páran olvasgatták agymenéseimet… 

A román testvérek reakciója -pl. amikor néhányukkal tegnap este videó konferencián keresztül néztem a szemükbe- csupán annyi volt, hogy amikor a beszélgetéseink közben a fészbúk épp feldobta nekik a friss bejegyzéseimet, akkor csak annyit reagáltak szokás szerint, hogy “na, ismét valami politika?! Hát ezért ezt sem olvassák el. De azért ugye szeretem őket? 

?!…

Nem először történt így.

(Lehet, hogy ez lenne a feltétel nélküli szeretet)?!  😉

Nem szoktam, de ma reggel reagáltam egy jó indulatúnak tűnő nagyváradi (magyar) srác hozzászólásaira, amit a végén bemásolok ide nektek.

De még engedtessék meg nekem egy utolsó rövid hajtű kanyar:

Filmesként 3 évet próbálkoztam Erdélyben. 

Alkottam, (ingyen) adtam és adtam, próbáltam megbékélni, mindkét oldallal 

(azon belül még az ottani magyar szélső balos és jobbos értelmiségiekkel is, valamennyire jó kapcsolatot ápolni velük, ugyanígy a románokkal is, ill. még az ott, az ideiglenesen Erdélyben állomásoztatott nyugati nagyvállalatok folyamatosan mosolygó vezérigazgatóival vagy résztulajdonosaival)… 

Megmerítkeztem én mindenben, mert úgy látszik, hogy a sorsom ilyen utakat is néha kijelöl nekem…

Megpróbáltam, de fogadókészséget alig tapasztaltam, szinte csak bamba vagy ravasz vigyort véltem az arcokon felfedezni (mindkét oldalon) vagy a legrosszabbat főként a román “elit” részéről: a kategorikus elzárkózást bármilyen bátor, mély beszélgetéstől, ami a komfortzónájukon kívül van.

A három év kerek szám. Amit akartam megtettem.

De nem figyeltem a jelekre… 

A Holland barátom nemrég a kezeim közt hunyt el a Kalotaszeg feletti hegyekben ahol laktam. 

Akkor kába fejjel még maradni akartam (ezt nem tettem jól mint kiderült) még erőltettem ott a dolgaimat, tovább filmeztem, próbáltam barátkozni, a családom múltját felkutatni a Gyímesekben például, aztán a sors ismét a fejemre koppintott egy nyárszói templom karzatán, ahonnan szépen lezuhantam de túléltem. Hát igen, a fogel (németül: madár) a zuhanó repülést is meg kellett tanulja.

És azóta rendszeresen kapom a verbális kioktatást a balkáni tesóktól, hogy velem nem akarnak beszélgetni bizonyos témákról, “hogy kár értem, mert egyébként egy olyan kedves, értelmes fiú vagyok”. 

A románok…

Az ottani magyarok nagy része sem jobb. Ők is elfojtanak, csak máshogy. (Tendenciákról beszélek)

Hát legyen. 

Ami nem megy, nem kell erőltetni… Ideje tovább lépnem.

Jó volt, szép volt, igaz(ság) sem volt…

————————————————————

És akkor az ígért fészbúk bejegyzés:

Csóka László fészbúk hozzászólónak és a többi jó lelkű (?) román értelmiségi olvasómnak…

Az emberi jóságról -szerintem- néha érdemes magunknak-magunkról pár kellemetlen kérdést is feltenni és talán egyszer Jung bácsit is megkérdezni (nemcsak Rudi bácsit)… 

Ha léteznek megállapodások (EU törvények) akkor azokat érdemes lenne betartani. 

(Nem tartják be). 

Én nem az elmúlton ringatózok hanem a jelenen. 

Viszont ha ezt nem tesszük meg, akkor hiába a szirupos – cukormázas szavak – gondolatok, mert a realitás teljesen más. 

Az edukáció hiánycikk, a megvezetett emberekkel így értelmes vitát nem lehet folytatni mert vagy fröcsögnek, vagy úsznak a projektált lila ködben, vagy csak siránkoznak és elzárkóznak a dialógustól. 

A strucc “politika” a legrosszabb. 

Felkészült, pragmatikus, szelid de határozott és becsületes ember vajon hány lehet a témában? 

(Az eleganciáról már nem is merek megszólalni)…

Ez is csak egy költői kérdés volt a részemről. 

Mert a kamerám optikája nem hazudik. Az ember igen.

És először, majd utoljára, mindig önmagának…. 

Fogel Frigyes

filmes

https://fogel.me/

————————————————————————

I tried again yesterday…

At the end of the 70s, in Budapest, the capital of an occupied country, my music teachers told me the following:

“Foggle! There are no such questions, we do not talk about them.

I was 9 years old. I kept quiet.

Then the next day, my father took me to Szolnok and I won the national cello competition with a senior permit.

The next week, in Óbuda, they rang the bell at my music school.

I was sitting on the last bench, the teacher came in, looked at me and said:

Fogel! Don’t think you’re special!

No matter how good you are at the cello, you’re just like everyone else in this classroom… THE SAME! -hissed-…

Then, at the age of fifty, I somewhat learned to play two instruments (cello and camera) and then the circle slowly closed for me, here in Transylvania (also)…

Like then, there is no occupying power in the 70s, at least not (yet) in Hungary.

(of course, the Romanians are now full of foreign teams, French, Yankees, etc.)

This morning I decided to write this out of myself to – among others – tell the peeps who are watching my modest activities and the others too, that calm down, the time has come, I will move on…

You can relax, the clown won’t mess with you anymore (in Transylvania)… From now on, you can finally deal with the really naughty inspirers…

In the last few days, I wrote two short articles, which elicited colorful comments from readers:

Ha engem megtámadnak, akkor védekeznem kell, tényekkel.

According to the statistics of my WordPress site, quite a few people from 4 continents read my thoughts…

The reaction of the Romanian brothers – e.g. when I looked into their eyes with some of them last night through a video conference – it was just that when the nestling brought up my recent posts to them during our conversations, they only reacted as usual, “Well, some politics again?! That’s why they don’t read this either. But that’s why I love them, right?

?!…

It wasn’t the first time this happened.

(Could this be unconditional love)?! 😉

I don’t usually, but this morning I responded to the comments of a seemingly good-natured (Hungarian) guy from Nagyvárad, which I will copy here at the end.

But allow me one last hairpin turn:

I tried to be a filmmaker for 3 years in Transylvania.

I created, (for free) gave and gave, tried to reconcile with both sides

(including even with the Hungarian far-left and right-wing intellectuals there, to maintain somewhat good relations with them, likewise with the Romanians, or even with the constantly smiling CEOs or part-owners of the large Western companies temporarily stationed there in Transylvania)…

I immersed myself in everything, because it seems that my fate sometimes marks such paths for me…

I tried, but I hardly experienced any receptiveness, I almost only thought I would discover bambam or sly grins on the faces (on both sides) or the worst, mainly on the part of the Romanian “elite”: the categorical withdrawal from any brave, deep conversation that is outside their comfort zone.

Three years is a round number. I did what I wanted.

But I didn’t pay attention to the signs…

My Dutch friend recently died in my arms in the mountains above Kalotaszeg, where I lived.

Then I still wanted to stay with my head (I didn’t do it well, as it turned out), I still pushed my way there, I continued filming, I tried to make friends, to search for my family’s past in Gyímesek, for example, and then fate knocked on my head again in the gallery of a church in Nyárszó, from which I fell gracefully, but I survived. Well, the vogel (German: bird) also had to learn to fly.

And since then, I have been regularly told verbally by the Balkan brothers that they don’t want to talk to me about certain topics, “that it’s a shame for me, because otherwise I’m such a nice, intelligent boy”.

The Romanians…

Most of the Hungarians there are no better. They also suffocate, just in a different way. (I’m talking about trends)

So be it.

What doesn’t work, you don’t have to force it… It’s time for me to move on.

It was good, it was beautiful, there was no truth…

———————————————————

And then the promised nesting post:

To commenter László Csóka fészbúk and my other kind-hearted (?) Romanian intellectual readers…

In my opinion, it is sometimes worth asking ourselves a few uncomfortable questions about human goodness and maybe even asking Uncle Jung (not only Uncle Rudi)…

If there are agreements (EU laws), then it would be worthwhile to comply with them.

(Not observed).

I’m not rocking in the past, but in the present.

However, if we don’t do this, syrupy – frosted words – thoughts are useless, because the reality is completely different.

Education is in short supply, it is not possible to have a meaningful discussion with the people who are led in this way, because they either splutter, or swim in the projected purple fog, or just lament and withdraw from the dialogue.

Ostrich “politics” is the worst.

How many prepared, pragmatic, gentle but determined and honest people can be on the subject?

(I don’t even dare to speak about elegance)…

This was also just a poetic question on my part.

Because the optics of my camera don’t lie. Man does.

And first, then last, always to yourself….

——————————————————————————

Nu era prima dată când se întâmpla asta.

(Ar putea fi aceasta iubirea necondiționată)?!