Felkértem egy kollégát, egy harcostársat, hogy írja meg azt, amit én úgy érzem, hogy nekem most nem szabad megírnom. Pedig az utolsó órák történései miatt (is) ökölbe szorul a kezem. Az illető meghozta az áldozatot. Íme…
Fogel Frigyes
“Vissza az időben a mostból a múltba. Mit lát az, aki kintről érkezik hozzánk, és mit érzek én erdélyi bennszülöttként?
A kolozsvári Házsongárdból indul visszafelé a történet. Figyeltetek már sírokat temetőkertben? Én gyerekkoromtól az arcokat kerestem rajtuk… Egy régi ember arcából próbáltam valamit megérteni a történetéből. Ott egy összetört sírkő és arcok rajta… Elönt a rettenet, bármi is a története a törésvonalaknak… Mögötte szürke sírok, névsorok itt, névsorok ott,… de ezen arcok voltak. Induljunk hát ebből a személyességből, ahol az én vagy a te arcod törik össsze.
A magyar kaleidoszkóp-kép egy darabja Erdély… Mert nincs már egység, ide-oda rendeződünk, és talán-talán a kultúra tart még egyben minket.
Sokszor tapasztaltam, hogy aki Erdélyt látogatja meg idealizmussal jön. És nekünk úgy kell ez a figyelem, új esély és szeretet és támogatás mint a falat kenyér. És az érdekeink is ott dobolnak, óh, vajon miféle lehetőségeket hoz…? És kinyúl felé a ” tűzrőlpattantak mohó keze”, és a bátortalanok simulékonysága, és a szót kimondani nem tudók vágya..
Mit jelent idealizmussal nézni Erdélyt? Azt jelenti él egy reményteljes kép a kintről érkező emberben, hogy ez a törött szilánk őriz valamit, hiszen mély hajszálgyökerekkel ide is kötődik. Ez a kép sokáig elfedi az erdélyi valóságot és minőséget, aminek pokoli bugyrai is vannak, ezer színe és visszája, amiből kinőttem. Ezért mi szándékosan vagy szándéktalanul, de be tudjuk csapni a távolról jövőt…, a benne élő otthon képével kecsegtetjük…, aminek a mély gyökereitől mi is elszakadtunk, aminek a hiánya bennünk is él. És már csak az emlékekből, néhány öregből, konzerválni kívánt népköltésekből, helyek relikviáiból villan vissza ránk egy régi kép, egy régi tartás, ami nincs, amit új tartássá, új emberséggé kell alkotni újra határon innen és túl.
Én erdélyiként mindig szorongással néztem a sok hittel visszatérő magyart. Szeretem ezt a helyet, annyira, hogy el sem tudtam menni a kultúránk miatt, pedig adatott lehetőség. A kultúra szerelmese vagyok. És valami betyárbecsületé, amit a székely édesapámtól is tapasztaltam, aki azt mesélte a hat éves énemnek, hogy soha ne legyek képmutató. Ahogyan a legrejtettebb szobámban viselkedem, azt mutassam kint is… És mi kötne a valódi énünkhöz, az emberhez bennünk, ha nem az igazság? És igen, létezik erdélyi becsület és erdélyi becstelenség, képmutatás és árulás is, erdélyi újgazdagság és erdélyi nyomor, erdélyi intellektuális gőg, elvakultság, és erdélyi hit, emberség… És létezik magyarországi becsület és magyarországi becstelenség és árulás és képmutatás és …remény is. És mi magyar-szilánkok egymás felé botladozunk, és egymásból szeretnénk meríteni, és csalódnunk kell, és a valóságunkon fel kell nőnünk végre, rájönnünk, hogy meg kell alkotni újra, ez a mi dolgunk.
Kísérletet teszek, amennyire lehet felfedni, amit itt megéltem, amit eladunk a kintről érkezőnek, csak talán valahogyan egészen másként .
Gyerekként az elmúlt rendszerben nemcsak másodrangú, megalázható állampolgárok voltunk, valahogy a szellemi otthonunkat vették el azzal, hogy megpróbálták elvenni a jogainkat, nyelvünket, javaikat, falvainkat, és beolvasztani. A szüleim felkészítettek otthon, hogy nem szabad nyíltan beszélni, nézeteket hangoztatni, figyelni kell ki besúgó ki nem. A képmutatást már nagyon korán felismertük, és kialakul egy éberségünk. És megtanultunk hallgatni. Ahhoz a korosztályhoz tartozom, aki fiatal felnőtten külföldön tapasztalta meg először, hogy tisztelhető akkor is emberként, ha másik nemzethez tartozik. Hihetetlen volt és gyógyító akkor ez a tisztelet. Gyermekkoromban áldozatnak éreztem magunkat. Azt hittem csak a másik nemzet áruló. És rá kellett jönnöm felnőtten, hogy mindkét oldalon léteznek árulók.
És most a rendszerváltás után látnom kellett a régi erők színeváltozását. Anyagi jólét teremt hatalmat. Dehát ki volt az, aki anyagi jólétet teremtett az elmúlt időkben: a rendszer kiszolgálói… És így az árulás gyűrűzik tovább. A rendszerváltás kezdeteikor még azt hittem mi nem vagyunk korruptak.
Rá kellett jönnöm, hogy a saját magyar vezetőink, papjaink ügyeskednek, és a nyílt törekvéseknek alig van helyük. Maffiacsoportok alakultak ki, kéz kezet mos alapon, össszejátszva a nemzetállam vezetőivel, amiben kisebbség lettünk.
Mit lát az idegen, aki reménnyel jön hozzánk és bejárja a falvainkat, és tőlünk várja az emberséget: érdekeket lát, mohóságot, önzést, képmutatást, elhallgatást, vagy züllést egyfelől, belülről korhadt hagyományokat, nyomort. És láthat egy kétségbeesett erőfeszítést is, hogy ne így legyen, próbálkozásokat, amelyek színvonala megkérdőjelezhető. Láthat dekadens művészeket, akik a poklot ugyan ki tudják fejezni, de perspektívát alig… És kérdés lesz a leromló valóságot akarjuk-e ábrázolni, vagy teremteni valami újat, esetleg az embert magunkban. Láthat semmitmondó intellektualizmust, papi fennköltséget, kevés hittel, és mögötte anyagi érdekeket… Láthat idealizmust és gyengeséget. Szelíd hozzásimulást a másik kultúrához, mert ott az anyagi erő, és több toleranciát, mint amennyit ő kap vissza. Láthat magyar falvak közepébe épülő ortodoxiát…, miközben az idealista értelmiségi a transzilvanizmust képviselte népek összes értékére próbál figyelni. Láthat beolvadást, kevertnyelvűséget, román akcentussal beszélő magyart, jó magyarsággal beszélő románt…..Érezheti, hogy a rendszer figyel. És besúgói még itt járnak köztünk, csak ebben az
össszemosódottságban azt sem tudjuk kiben sejtsük őket. És rémülten észlelheti, hogy az anyaország gyengül és összecsaphat a fejünk fölött a nacionalizmus. És már nem menekülhetnek otthonról haza, mint régen, amikor az anyaország segíteni igyekezett a leszakadó területek kétségbeesett, hálás-hálátlan áldozatainak.
Az erdélyi érdekek és határokon túli érdekek össszefonódásáról nem is beszéltem. Most mikor erősödik a romániai nemzeti oldal, és ott tartunk, hogy megint veszélyben a szellemi otthon, nekünk kiáltják át, hogy ” csak keményen!”
Összetörtünk, kedves feleink, nagyon-nagyon régen összetörtünk. Közös cél embert alkotni magunkból a kaleidoszkóp szilánkjain. Mindenki teremtse meg ott, ahol van. Már nem csaphatjuk be egymást és magunkat, már nem várhatjuk egymástól.
“A pácban mindenki benne van.” ( Hamvas Béla : Karnevál)…”
