Azért – szeretve tisztelt olvasóim –, mert a magamfajta elfuserált ripacs – nem egyszer – már megízlelte az isteni nedűt.
Értsd: amikor a sors kegyei folytán olyan művészekkel átélhettem a szellemi extázis gyönyörét és egyebeket, akik a hosszú évek folyamán szépen lassan eltűntek, mert szép sorjában eladták a lelküket, vagy lefeküdtek oda, ahová, aztán emellett a megmaradt kevés meg alkoholista lett, vagy öngyilkos, vagy élnek a világ végén, önként vállalt száműzetésükben, ahogy jómagam is épp azt teszem.
Mert ami lett, az most már elviselhetetlen.
Ez nem ítélkezés, hanem ilyen egyszerű ez.
És a kutyaütőkkel nem lehet kamarazenélni. Sem. (mert a nyikorgás, az nem zene)
Gyenge lennék? Lehet… De először próbálja meg a kritikusok közül valaki a jobb karját kinyújtva megtartani úgy 40 percig. Vállmagasságban… És utána ezt egy csellóvonóval a kezében. Aztán megtanulni látni… Nem nézni, Látni… És a hamis hangokat elviselni… Und so weiter… Aztán leülhetünk megbeszélni… De csak akkor…
Na.
Bocsánat, ha megbántottam valakit.
Tisztelettel a Keleti-Kárpátokból…
egy profi (ripacs).
ff
Egy őrült naplója 