Helyszín: Óbuda, 1990. Tarlós Pista SZDSZ színeiben épp polgármester, apám szintén ott, MDF-es önkormányzati képviselő. (Magyar Televízió – gyártásvezető volt a becsületes foglalkozása.)
A “harmadik szereplő a sztoriban: a Tímár utcai rendőrkapitányság vezetője és a társulata is még nettó komcsi erőszakot kiszolgáló szervezet volt akkor… (vannak azért ma is Bp.-i rendőrőrsök, ahol még mindig kísért a múlt…)
Én pedig 72-es vagyok. Láttam sok mindent. Jártam sokfelé… Filmesként, nem egyszer tűzvonalban is.
És amit most látok, az ugyanaz: ahogy ezek a dolgok elkezdődnek. Mindig. Mindenhol.
Amikor megszólalt a csengő, és kinyitottam a folyosóajtót a civil ruhás, ravasz, rossz arcú fakabátoknak, tudtam, hogy gond lesz.
Anno, a rendszerváltoztatásnak elhazudott években a jóindulatú hülyéket (köztük apámat is) sikerült csőbe húzniuk azoknak, akik most a farvízén ezeknek az erőknek ügyesen felépítve őket, ismét visszajöttek, most is, bebóvlizva a tapasztalatlan még mindig az álomvilágban lebegő “szűz” generációkat…
A zsaruk profik voltak, én meg kiskamasz – bár láttam már pár kemény dolgot addig is –, és pont ezért éreztem, hogy most ez nem oké…
Aznap, apám, többedmagával, a szintén bebóvlizott-palira vett, világjobbító naív „politikus” társaival elmentek egy békásmegyeri szoborcsoportot (kommunista emlékművet) eltakarítani. Illegálisan.
Mert már megunták, hogy az ávós házmestergenerációk akkori díszpéldányai nagy garral vitákat kezdeményeztek, hogy az ilyet nem szabad. (Ne feledjük, a megszálló szovjet csapatokat nemrég vonták vissza: helycsere és támadás: a SZDSZ-t (ismét) beimplantálták egy levadászott nemzet szétforgácsolt és még magához sem tért testébe…)
Persze az Óbuda TV és a többiek élvezettel kifáradtak a „nagy történelmi pillanathoz”, vérszagot érezve, megkapva a drótot, hogy most így az elején közröhej tárgyává teszik a néhány lelkes antikommunista önkormányzati képviselőt, plusz, ha minden jól megy, a levadászásukat is, amikor bilincset raknak rájuk „a Rend lelkiismeretes őrzői”, akik még pár éve a veséjüket verték le a kapitányságon az „elfajzott értelmiségi gyászhuszároknak”, mármint ha maradtak még néhányan addig Budapesten…
A cirkusz ment a maga útján, aztán Tarlós Pista csengetett be hozzánk, leült a nappalinkba, és elmagyarázta a „román csaj-nak” – most idézem a pesti értelmiség megszólításait hosszú évekig anyám irányába (sajnálom, hogy nem vertem ki akkor a fogukat egynéhányuknak), ugyanis a szüleim a Secu és egyéb nyalánkságok jóvoltából Erdélyből jöttek át az ötvenes évek végén–, nos, Tarlós Pista kedvesen megmondta anyukámnak, hogy a Jóska egy rendes, becsületes ember, de nem jó diplomata…
Ez belém égett…
(Tarlós Istvánt a mai napig tisztelem, mert láttam eleget őt (is) a patkányok között megőrizve az erkölcsét és a bátorságát. Kevés volt ilyen akkor (is).)
Jó tanulópénz volt ez nekem.
Aztán menet közben volt szerencsém megismerni személyesen néhány satuba fogott, akkori botcsinálta politikust a kormányunkból.
Akiket ugyanúgy végeztek ki ugyanazok, akik most ezt a sz@rkavarást-áradást megcsinálták ugyanazzal az áruló „magyar” értelmiségi galerivel, akik a mai napig meg vannak győződve, hogy a felszabadító hadjáratuk jogos volt.
Szerencsétlenek.
Nem tudják, mit tettek – és minek a játékszerei…
Fiatal kamaszként Csurkával és a többiekkel beszélgetve (köztük itt-ott utazva, amíg a Secu ki nem tiltott minket (is) a másik oldalon, Csóri, Szervátiusz, Kincses stb.) megtanultam, hogy ki az áruló és ki nem.
Azt is megtanultam, hogy a régi-új „szolgálatok” (ezek persze mindig ugyanazok) milyen módszerekkel csinálják ki azokat, akik valóban veszélyesek számukra.
Az írástudókat.
Mint Csurkát, Antallt stb.
Aztán apámat szabadon engedték, mert Tarlós segített.
Más nem.
A többiek röhögtek.
Csurka nem nevetett.
De neki is megtalálták a gyenge pontját.
A három „P” közül az egyiket.
A sors fintora, hogy a mostani lelkes magyarországi áradások fiatal igazgatói között látom azokat a családi nyom-vonalakat, akik: „de hiszen ezek ugyanazok” jeligére kísértek minket végig a mai napig. Profik. Azt meg kell hagyni.
És nem lehet őket egy éles szikével levágni a testünkről, mert…
Aztán vannak a magunkfajták, akik visszajöttek Nyugatról, megtanultuk azt, amit, és próbálunk a mai napig betenni valamit a közösbe…
És most, látva a történések menetét, egy dolgot ki kell mondani…
Békésen, de határozottan, minden alkalommal, minden demokratikus eszközt felhasználva: vissza kell ütni. Ha megdobtak kővel, dobd vissza (száraz) kenyérrel…
Mert ezek és sleppjeik csak ebből értenek.
És abban reménykednek ezek mindig, hogy mi fülünket-farkunkat behúzzuk és majd ők megmondják a tutit, aztan ha nem tetszik, akkor jobb esetben sz@rrá vernek majd minket.
Ahogy mindig is ezt tették.
Most ismét itt vannak, csak más csuhába felöltöztetve.
….
De mit lehet tenni?
Szerintem, ahogy ezt pl. az Egyesült Államokban teszik: felvenni a kesztyűt, ki-ki a maga helyén csoportosan jogi szakértőket megbízva nekimenni ezeknek, és megvédeni magunkat – visszaütve a támadásukat –, akár az erőszakszervezeteket is beperelni stb.
Legrosszabb esetben polgári engedetlenség keretében, csendesen az utcára menni, hogy lehűljenek az őrjöngők most a „hatalomban”.
Ezeknek a legnagyobb fegyverük mindig is a kényelem, a lustaság és a félelem eszközeinek a kombinációja volt.
Én – most épp itt, Erdélyben – elképedve figyelem, hogy az itteni értelmiség (is) és a magyarság túlnyomó része hová jutott. Igen. Sz@r a helyzet.
De a lelkük legyen rajta.
…
A legnagyobb tudósok is a természetet koppintják minden alkalommal, amikor feltalálnak valamit…
A magamfajták is felismerték, hogy csak organikusan, de-centralizálva érdemes a változásokat kiküzdeni.
Nem a politikával.
Olyan már nincs régóta.
Hanem ahogy a filmjeimben is bemutattam (Kulturális Kreatívok – A Forradalom) az utóbbi húsz évben a praktikus példáimmal a világ sok tájáról: ami működik máshol, nálunk miért ne működne?
Hinni kellene önmagunkban, és ezt veszik el ezek a kőprofik tőlünk, szisztematikusan.
És nem szabad félni.
Egymás felé kell nyitni.
Kávéházakban találkozni, beszélgetni, jókat mosolyogni, nevetni, és ott, akik egymásra találnak és kompatibilisek bizonzos témákban, azok elindulhatnak egy irányba. Nem előadás és szervezetfejlesztés és egyéb ezo-izé-spiri stb. önnyalánkságok. Nem.
Organikusan!
Nem szégyellve, hogy kik vagyunk és miben vagyunk jók.
Nem egy embertől várva az igét.
Mert pont ettől fél az aktuális hatalomnak nevezett, ill. az őket odaültető, meg nem nevezhető erők képviselői.
Sokan voltak már az európai történelem folyamán is olyanok, akik ezt máshogy, rövidebben is és művészibben is elmondták…Pl. Hans Christian Andersen meséje…
Értsük meg végre, hogy nem a rohangálás, a könyvek, az ezo-önellátó-spiri biznisz, az egymás lekaszabolása hozza el a változást.
Ha képesek lennénk leülni nyugalomba és kinézve az ablakon elgondolkodni arról, hogy valójában mi végre is vagyok én a világon, akkor Tamási Áron boldogan felsóhajtana ott fenn az égi dolgozószobájában, ahogy azt megtették egy filmfelvétel közben a híres princetoni tudósok, akik az interjújuk első kérdéseként nem egy tudományos feladványt kaptak tőlem, hanem a kamerák kereszttüzében Áron bácsi kérdését szegeztem nekik.
Az első reakció, amikor meghallották a kérdést, (angolul) hogy mi végre vagyunk a világon, megdöbbentek először, aztán elmosolyodtak, felnevettek, és életük legjobb interjúját adták.
Miközben a saját találmányuk, egy szín változtató lámpa égett mögöttük, amely mutatta, hogy ha az illető a szobában nem mond igazat, akkor a lámpa színt vált (pirosra), vagy ha jól van és inspiratív stb., akkor más gyönyörű színkombinációkra vált…
A felvétel alatt érdekes volt ezt látni…
…
Úgyhogy dologra fel feleim, amiben tudok, segítek nektek, de a munkát nektek kell elvégezni magatokon.
Ahogy ezt én is teszem nap mint nap önmagamon. Próbálom…
Mert ez a legkeményebb meló ezen a világon.
Aki mást mond, az nem tudja.
Hanem tanítja.
A magamfajta meg csinálja…
Csókoltatlak benneteket!!
Frici
(A kameratologató)
Egy őrült naplója 