– Én már csak egyetlen független sajtót ismerek.
– Melyiket?
– A nyomdagépet. Az még mindenkinek egyformán csapja oda a festéket.
Avagy: “mire hangol aki függetlennek nevezi magát, ha ebből él?!”
Nos… Voltam én már a princetoni egyetemen. (is)… ahogy a mellékelt cikk egyik szereplője szintén elzarándokolt arrafelé…
A magamfajta félművelt, botcsinálta filmes mindig elkerekedett szemmel olvassa az olyan cikkeket, amikor a függetlennek mondott média helyi munkatársai összejönnek, és a közönséggel együtt megbeszélik, A Helyzetet. (!)
Mert helyzet az mindig van, viszont az arcok ugyanazok, a történet mindig ugyanaz, max. variációk egy sok ezer éves témára, de ami mindig hibádzik szerintük, az a love…
Pardon: a LÓVÉ.
Mert az valahogy sosincs. Legalábbis ezt sírják. Ők.
Aztán valahogy mindenki elbandukol a pénztelenségével a karrierje és az élete végéig… Miközben hangolják a Közt. Nem kis sikerrel…
De még az a fránya ház, kocsi, gyerek(ek) is összejön(nek).
Még a pasik is, néha pedig a csajok… Aztán a legtöbbjük egymást otthagyja…
De a közös-ülések, a misztikumba forduló pl. Neptun-sztorik (lásd mellékelt cikk), azt mindig fenn kell tartani…
És rettegni, reszketni a közös-üléseken… (pedig lehetne élvezni is… Akkor talán nem mindig ugyanaz a savanyú a… fotókat kellene látnunk a “független” sajtójukból, most épp a cikkben résztvevő közönség előtt…)
És a magamfajta csak ámul és bámul, hogy itt nem működik semmi -legalábbis az elmondásuk szerint-, miközben pedig láthatóan, megy minden olajozottan…
Csupán azokat a kis gyermekeket sajnálom, akiket szüleik visznek nap mint nap büszkén a kolozsvári Farkas utcából nyíló egyik régi, patinás magyar iskolába, ahol talán jobb emberekké válhatnak (gondolhatja talán pár szülő), mint a mai értelmiségieknek nevezett felnőtt(?) úttörők. (Már csak a piros nyakkendő hiányzik) Ott a pont.
Miközben a főcsapású hangadók (a mellékelt cikk egyes szereplői) ájulásig kitartó örömtáncot járnak a legutóbbi magyarországi fejlemények kapcsán, eközben a profin fenntartott – a genezis óta alapított – “sírjunk együtt, ment minden szar és mindenki szar körülöttünk” perpetuum mobile forgásához adagolták pl. ezzel a mellékelt cikkel és találkozóval is:
A Nagy Semmit.
De azt nagyon profin.
Mert ők az okosak. A legjobbak. A legműveltebbek. A legtoleránsabbak (gúny szmájli).
Aztán szépen hazatérnek otthonaikba, megelégedetten hátradőlnek rusztikus “spártai” (ism. gúny szmájli) foteljeikben, és már „gondolkodnak” a következő nap hasonlóan megkomponált műalkotásain, melyeket hegyes tollukal és puha nyelvükkel kiplasztikáznak mennyei intellektusukból.
De tragikus módon, az összképet nem képesek meglátni. Ahhoz hátrébb kellene lépniük, és lehet hogy a felhalmozott intellektusuk gleccserei között inkább a csúcsra kellene kapaszkodniuk, hogy felismerjék, hogy:
ŐK IS BÁBUK.
Sőt.
Ők A bábuk.
(Vagy csak kurvák).
Pont azok a szervezetek által megvezetett és kihasznált bábuk, akiket anno Udo Ulfkotte is megnevezett a könyveiben, és akit ezek a felkent írástudók a mai napig lenéznek… Pedig már nem él. Eltették láb alól…
Csakhát Udo mester annál a bizonyos nagy múltú Frankfurter Allgemeine Zeitungnál dolgozott vezető pozicióban, amelynél a mellékelt cikk szereplői sajnos sosem fognak.
De nem is kell nekik… (gúny szmájli)
Mert mint kiderült anno az RT News (azóta az EU által betiltott hírcsatorna (!)) egyik élő adásában, Udo mester felvázolta, hogy az újságírók bizony szinte kivétel nélkül meg vannak vásárolva. Így, szép magyarsággal mondom.
Főként a titkosszolgálatok által. És erről sokszor még a megvásárolt újságírók sem tudnak. Hiszen ez a titokszolgák munkájának egyik művészi ága.
Mert pénz az van.
És bizony be lehetne mutatni nyilvánosan a bankszámlákat. Évekre visszamenőleg. Ezeknek az újságíróknak is. A privátokat is. Ugye-ugye?!
(Ahogy ezt anno én is megtettem. A fedett szerveknek. Svájcban. Mert kérték tőlem. Hogy ne hagyjam abba, hogy segíthessenek nekem. (Nem tették) Aztán persze miután látták a kinyomtatott bankszámláimat és statisztikákat az oldalaimról, megnyugodtak hogy én csak egy kis lelkes hülye gyerek vagyok, “nagy” látogatottságú oldalakkal-filmekkel, de nem kell tartani tőlem, mert saját zsebből erőlködtem eddig. A sztorit szívesen elmesélem nyilvánosan is a cikkben szerepő emberek jelenlétében, ha(!) ők is elhozzák a privát és egyébb bankszámláik kinyomtatott változatát pár évre visszamenőleg. Mert amíg ez nem történik meg…)
Ilyen egyszerű ez…
És ezek (a mellékelt cikk főszereplői) hívják magukat független újságíróknak, médiamunkásoknak stb.
Jajj, gyerekek…
Fel kéne nőni…
És a feladathoz is fel kellene nőni…
Meg az a fránya tükör… tudom-tudom… túl randa a kép, ami visszabámul…
De mit is akarok én? A magamfajta szabad filmes?
Nos, csupán annyit, hogy hagyjátok már el ezt a „független” jelzőt… Ez a lemez már rég lejárt. Legyetek végre annyira tökösek, vagy a hölgyek esetében nem is tudom, hogy mit mondhatnék 😉 szóval álljatok már a sarkatokra, de ne úgy, mint a sarkon azok a szegény profik, hanem húzzátok már ki magatokat egyszer ebben a büdös életben, és nevezzétek nevén… magatokat.
Hogy kik is vagytok ti!
Mert ahogy egyszer egy barátom mondá nékem:
Frici!
Tavaly találkoztam egy igazi becsületes itteni (erdélyi) újságíróval! – mondta –…
És mi lett vele? – kérdeztem.
Előléptette a szakma…
Nézővé… – mondta a srác…
Fogel Frigyes
Utó irat: mi lenne ha végre új arcokat is lehetne már látni itt (pl.: az erdélyi média térben?) Az a gyanúm, hogy ez ügyben lenne mit tenni… Van pár ötletem…
Megcsináljuk?!
(A kérdésem nem költői)
Egy őrült naplója 