Mindent. Amit én tudok. Amit átéltem az utóbbi 22 évben filmesként.
Neveket, számokat, történeteket.
A magyar szolgálatoknak – például az elhárításnak – is lehet, hogy lesz benne pár csemege, bár ez nem biztos.
Sajnos úgy látom, hogy – most is – mindenki lapít, épp elkenik a dolgokat, és az eufóriában leledző tömegek nem értik, mi történik velük…
És ez zavar engem.
A kritikát mindig magamon kezdem, de egy nagy elmétől azt tanultam, hogy manapság már nem lehetnek titkok. Ehhez kell felnőnünk.
Ezért kellene a manipulátorokat megnevezni, hogy az erejük a semmibe foszoljon. Naivitás? Nem. A mesék tudják, a mesélők élik.
Oroszlánok kellenek most. Vörös oroszlánok…
Mivel saját erőből, saját pénzből küzdöttem végig ezt a 22 évet, és ezalatt lassan, de biztosan megtanultam, hogyan próbáltak engem is manipulálni – több-kevesebb sikerrel –, meglépném mindezt.
Pont ezért nincs otthonom, nincs semmim, de mégis mindig megvolt mindenem.
Félelem nincs bennem. Nincs mit veszítenem.
Jó „trénereim” voltak már levadászás szempontjából, úgyhogy végigvinném.
De mi lenne ennek az értelme?
Nem tudom…
De legalább beleillene abba a sorozatba, amit eddig tettem…
Elegáns lezárásnak.
Művészien.
Szelíden.
Csendesen…
Ahogyan ezt a küszöb őrei teszik… Szembesítve…
Úgyhogy hamarosan ismét jelentkezem.
Nem álnevek, weblapok, hajók homályos zugai mögül…
Ahogy eddig Ti tettétek…
Addig még párszor átgondolom, mert lehet, hogy hamarosan már erre sem lesz szükség, marmint egy ilyen kis jelentéktelen senki, -mint én- nyilvános elbeszéléseire…
Mert sajnos lehetséges, hogy sokaknak nemcsak az arcára fog fagyni az, ami, pillanatokon belül…
fogel frigyes
szabad filmes
Egy őrült naplója 