Tudom, mit beszélek, és tudom, hogy figyelnek…
Az összetört életek-síremlékek között is mindig, árgus szemekkel lesnek, és ismernek minket. Köztük a saját fajtánk árulói is. Nem egyszer találkozok vigyorgó tekintetükkel, mézes-mázos szavaikkal, még itt is, a temetői sétáim alatt is, nemegyszer…
A súlyos baj pedig az, hogy mi nem ismerjük (fel) őket. Azokat sem, akik anno előkészítették a csonkítást szellemi szinten, és a mai szellemi elitjüket sem.
Mert gondosan titkolják kilétüket, és azóta is kollaborálnak azokkal, akiktől a koncot megkapták árulásuk ajándéka képpen.
Mindeközben reszketnek…
Feleim! Ha nem ismerjük fel -még mindig- az igazi szellemi ellenségeinket, akkor hogyan akarjuk megvédeni magunkat?
Az utóbbi jó száz évben csendben felépítették – betelepítették magukat, és törvénybe adták pl. a fogamzásgátlást. Maguknak (!) ők, itt a végeken. Így szaporodtak el.
És ezek az ügyek a mai napig tabutémák. Tudom mit beszélek, gyerekként itt voltam, láttam amikor ezt tették-tettétek…
Viszont a látó-gondos (magyar) szemek-szellemek jól tudják ezt.
A magamfajta pedig – még mindig – a hírvívő szerepében küldi a képeket, tudva, hogy amikor ismét haragra gerjednek, akkor az elsők között lesz, akinek majd előhúzzák a bocskorukat összetartó kötelet…… (Ezt már a saját fajtám médiásai megtették velem – elküldték számomra a szómágia kötelét Vásárhelyen, hogy ne ugráljak. Mert úgyis elintéznek, az elhallgatás jól bevált eszközeivel… Népújság, Marosvásárhely…)
És eközben a “tesók” még mindig irtanak minket.
Csak mostanság a “soft-power” ravasz eszközeivel.
Azért jutottunk ide, mert a nagy tehetségű szellemeink morálisan, vagy önnön gőgjükben mind megfeneklettek itt a végeken. Pedig kaptak időt az utóbbi harmincvalahány évben.
Most már nem lehet takarózni a rémtörténetekkel…
Köztük – közöttünk, egy-egy tiszta ember még a háttérben lebeg.
A magamfajta pedig naívan rendületlenül küldi a jelet, a képeket, de valahogy nem villan meg az erkölcs, az értelem, a szellem tüze a lefojtott szívekben.
Eddig még nem…
Amikor a halottaink újboli meggyalázásáról tettem ki tegnap képeket, látom… a… miket is?! A síró emoji szemeket.
Eközben – erre, a megszálló röhögő szellemek-elemek pedig még mindig a háttérből figyelnek…
De én tudom, hogy egy ember villanása tud(na) tüzet csiholni a (még) szabad lábon lődörgő itteniekben…
Mert Azok, csupán egy dologtól félnek: a szellem tüzétől, amelynek fényében felismerhetőek lehetnek…
Ehhez most nekünk lassan le kellene vetni az álruháinkat végre, és ki kellene lépnünk a fényre.
De csak felkészülten, profin, nyugodtan, szépen.
A hamis létükkel nem perlekedve, csupán a nyugodt derűnkkel, őseink szellemi hátszelével: végre visszaszorítani őket.
Oda, ahonnan jöttek.
Közöttük a tűzkeresztségen átesetteket pedig szeretetben, békében hagyva, elviselni őket.
És a saját árulóinkat is tisztelettel elküldve, messzire, vissza a keleti prérikre…
De a Kérdést – A Követeléseinket már ideje lenne feltenni végre – legalábbis szerintem – : a megszállást be kell fejezni, és a jussunkat ki kell adják.
Nincs több mese.
Vagy mindenki megy vissza az akol melegébe…
Maradt még egyáltalán Ember ebben a létben?
Ahogy a mai fotóm is mutatja: a kopjafa elkorhadhat, de a Fény, az nem.
Fogel Frigyes szabad filmes
(A fotót a tegnapi szomorú képek ellensúlyozására készítettem.)
Egy őrült naplója 