És mindenkitől…
Egyszer egy kalotaszegi faluban azt suttogták, hogy a kocsmában ül egy rettenetesen veszélyes ember. Senki nem mert a szemébe nézni, a közelébe menni… Ő ha belépett, mindenki odébb húzta a székét.
Aztán egyszer egy forró nyári estén áramszünet lett. Sorban leálltak az atomerőművek és még a szél sem fútt a Vigyázó bércein…
Miután visszajött az áram kiderült, hogy a “rettegett ember” az asztala fedezékében egy sámlira állt, hogy magasabbnak lássék.
Csak ugye a sötét sarokban nem látszott a sámlija.
Feleim! Néha nem a bátorság hiányzik. Csak valakinek fel kellene kapcsolnia azt a fránya villanyt.
(a fejekben)…
(frici. a kocsmából. még áram nélkül)…
Utó irat:
Miközben írtam ezt a szösszenetet felhívott egy székely legény Budapestről…
A vonal túlsó végén hosszasan magyarázta, hogy mindenki aljas. Minden el van romolva. Mindenki megvehető. Nincs már becsület, nincs már igaz ember.
Hallgattam.
Aztán eszembe jutott a kocsma.
Ült bent tíz markos ember. Egy nagyszájú verte az asztalt, a többiek meg némán nézték a korsójukat…
Mert lehet folyamatosan szidni a világot.
Csak közben nehogy elfelejtsük megszámolni azokat, akik még mindig tisztességesek.
Mert ha csak a hangosakat nézzük, előbb-utóbb elhisszük, hogy rajtuk kívül nincs is senki.
Üdv, Kós Károly országából…
