Egy őrült naplója

…. Tamás, így a vége felé, kipakolt….

Szomorúan, olykor ökölbe szorult kézzel, némely pillanatokban még szégyenkezve is -mások helyett- néztem ezt az önvallomást, ugyanis fájdalmasan túl sok az egybeesés az én kis életemmel…

(Sajnálatos, hogy mindez egy politikai párt által futtatott csatornán jelent meg, persze nem véletlenül)

Amikor a vége felé a jelenre fordul a szó és bizonyos nevek ekkor is elhangoznak, akik közül a röpke 53 évem alatt szintén volt “szerencsém” személyesen, nem is kevesükhöz (a legmagasabb szinten is) súlyos tapasztalatokat szereznem, -nemcsak a múltból felhozott személyekkel anno mint Csurka, Lovas stb.- nos, hasonló csalódásokat kellett megélnem mint azt az “interjúban” szereplő úriember is elmeséli ill. céloz rá… 

Az adás után még ültem néhány percet csendesen, majd eldöntöttem, hogy szokásommal ellentétben ezt az “interjút” most megosztom a felületeimen…

Mert a magunk fajtája, így végzi. 

Ahogy Tamás is.

Jobb esetben.

És nincs ezzel semmi baj. Hiszen az alkotó ember idejekorán, mindezt felismeri és bevállalja. 

Viszont az ritka, amikor ezt el is mondja. Nyilvánosan. Így.

(sajnos jelen esetben csak egy ócska, politikai felületen)

Hát igen… Az ILYEN szembenézés, nem divatos…

Szabályosan megrázó számomra, amikor annyi minden hasonlóságot vélek felfedezni az illető hatalmas életműve és az én kis szerény személyem vesszőfutása között.

És bizony most elég nagy a kísértés, hogy nevekre – szitukra kérdezzek rá itt-most  nyilvánosan, de már megtanultam, hogy ez nem fog változást hozni.

Bizonyos szempontból nekem is már csak egyetlen egy “védelmem” maradt. A nyilvánosság. 

(Az én kis szintemen)…

Tamás, érthető módon, már visszavonult.

A magamfajtának csak most kezdődik az utolsó (nagy) menet….

A szellemi gongot megütötték, még egyszer hív a Ring…

Viszont én nem bocsátok meg. 

És nem is felejtek.

Fogel Frigyes.

Az adás linkje: