Egy őrült naplója

Egy gondolat “Egy nézői vélemény, melyet privátban kaptam -a legutóbbi podcastom kapcsán- de most név nélkül közzé teszem…” bejegyzéshez

1. A nap végére az a jó hír, hogy mégis lehet a bejegyzés alá kommentelni. 

   A podcast epizódot a YouTube-on hallgattam meg, és közben a fentiekhez hasonló gondolatok futottak végig az agyamon. Persze ilyenkor mindig meg vagyok győződve arról, hogy megint jobban tudok másnál mindent, és megint túl gyorsan ítélkezem, úgyhogy jobb, kha visszaülök a helyemre. Legalább csendben tegyem, ne adjak mindenféle gondolatoknak nyilvánosan visszhangot. Mégis itt vagyok. 

   Az, hogy ki milyen spirituális hazugságokra keveredik fel szíve joga, és ahhoz is, hogy ezeken az illúziókon keresztül lássa a világot. Az erdélyi podcast sorozat kapcsán két dolog zavar: 

   • mi vs ők mentalitás. Mi, a magyarok, akik jobbak vagyunk a többségieknél, akiknek ilyen-olyan küldetéstudatuk van, és a románok, akik tudatosan vagy sem, de persze ellenünk dolgoznak. És persze mi vagyunk megint az áldozatok, a mártírok, akik elszenvedői vagyunk egy ítéletnek, amit a fejünkre olvastak, de személy szerint sem a jövőt, sem a múltat nem szenvedem meg más helyett. Mindenki csak a maga keresztjét cipelje! Persze mindenki tudja, újat nem mondok, a buletinjén azt írja hogy Románia, végig nagy nyomtatott betűkkel, és még ha kettős állampolgár is az illető, abban a pillanatban, hogy ide született román állampolgár elsősorban, és csak utána magyar. Lehet lázadni és háborogni, de minek? A valóságot úgy kell elfogadni ahogy van, van ami van. És ezzel kell dolgozni. Addig, amíg nem jövünk rá, hogy a saját magyarságunkon túl, dolgunk van a román néppel is, nyelvvel is, lelkülettel is addig elég nagy a gáz. Persze, el lehet költözni Magyarországra, oda vinni a gyereket iskolába, mert pl. a magyar Waldorf jobb, mint ami itt van, de ez csak szemfényvesztés. Erdély mindig is egy nagy olvasztótégely volt, és most sincs ez másként. Csak a történelmet épp a ‘győztesek’ diktálják. A 92 éves román nagyapám, aki nemrég halt meg, mikor Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz olyan verést kapott a visszafoglaló magyar katonákról csak azért mert román volt, hogy sosem felejtette el. (Nem, nem telepítették ide, itt voltak évtizedek óta már, déd, üknagyszüleim is) Ennek ellenére egy magyar nőt vett el feleségül, 4 fiuk született. S ha épp mi írnánk a történelmet, vajon mi mennyire lennénk korrektebbek? Mennyire vagyunk most azok? Mennyire vagyunk őszinték? Mennyire megalkuvók? Mennyit hazudunk másoknak és önmagunknak? (kérdések magam fele is!) Itt nem akarok senkit sem mosdatni, mert vannak kényes dolgok bőven, de ez az egyhangú vonal, hogy a románok a gonosznak és mi vagyunk a jó fiúk már nagyon unalmas. Jöhetne más is! Ja, székely autonómia? Nem, nem lesz – egy kisebb kitekintést tegyetek Kínára és a területi egységére és a válasz már meg is született, hogy miért nem lesz – a katalán vagy baszk autonómiával ellentétben! 
   • A másik meg a spirituális megvilágosultak útbaigazítása. Mi mind egyek vagyunk (de közben mégsem, mert vagyunk mi vs ti 😉, és akik már másképp látják vs akik még nem 😉), de közben mindenki csak osztja az észt és rejtetten panaszkodik. Mindenki egyedül van, es persze a másik az, aki ilyen meg olyan, de közben mi nem. Mi rendesek vagyunk, mi másképp csináljuk, jobban, igazabbul, és akkor hogy van az, hogy egyedül vagyunk? Kezdje el mindneki csinálni, azt amihez annyira ért és annyira szereti – vagy uram bocsá’, ami kifizeti a számláit még ha nem is szereti (imádom amit csinálok, de néha úgy érzem jól jönne egy út a Holdra, hogy biztosan ne kelljen vele foglalkozni, mert sok! – tehát meg ezt a szeretés dolgot is megkérdőjelezem), és építse, szervezze maga köré az embereket. Azzal dolgozzon és építsen, aki ott van, az adott körülmények között, azzal, ami adott, onnan ahol lehet. A románokkal, a magyarokkal, a jókkal és a kevésbé jókkal. Aztán jönnek a leckék és a pofonok is (és ezeket miért a legigazabbnak hitt, legmegvilágosultabb barátaink szolgáltatják? Költői kérdés). Úgy gondolom, hogy a korszakalkotó spirituális ötleteinket későbbre kell hagyni, azokkal ráér majd csak a harmadik kanyar után foglalkozni. Először jön a materiális, az anyagi, a fizikai, amivel foglalkozni kell – és persze ezeknek elég hamar megmutatkozik a szellemi vetülete is, de ez csak akkor, ha a szándék tiszta. Észrevettétek, hogy minden spiris közösség egyenes összeköttetésben van a szellemmel, de egyik-másik függőségben szenvednek a tagjai és mindig a fizikai lét egyik aspektusa – vagy annak hiánya- rángatja le őket a földre? Szóval, mindenféle túlgondolás és agyalás után, ahelyett, hogy a pálya széléről pofáznék – mert nem vagyok csillagszemű kiválasztott, meg akkor sem ha az szeretnek lenni -, belevágtam a közepébe s nem várok azokra az igazakra, akik majd jönnek és velem dolgoznak. Azokkal dolgozom, akik itt és most vannak, románok is, magyarok is, nagyon földhöz ragadt kapitalisták, és az elszállt spirisek, és a leckéket, amiket hoznak majd (jók es rosszak egyaránt) mind az enyémek lesznek, azok fognak oda elvezetni, ahova el szeretnek jutni. Nincs időnk spirituális gőgből válogatni az embereket, panaszkodni, és másokra várni. Az óvodám téglából van, semmi Feng-shui vagy egyéb védikus elv alapján nem épült, egy kommunista kockaház. Szerintem nem ez a fontos. Az hogy valami elkezdődjön, tennünk kell, tettlegesen egy cél irányába, és amikor már a materia szintjén stabilak vagyunk (folytonos feladat) és a csoport (mikor lesz csoportból közösség?) dinamikája is alakul, kapcsolatok és ritmusok szintjén, el lehet kezdeni a szellemmel foglalkozni, de meg akkor sem tartunk a szellemi magaslatok szintjén. Csak ott és akkor lehet igazán ennek teret adni – akar szó szerint is. De a szellemi magaslatok alakulnak, organikusan ha lentről építünk felfelé s nem fordítva. Az első ütős podcast epizód is ezt igazolta vissza! 

   Ezeket a teljesség igénye nélkül osztottam meg, ezekről és hasonló témákról egészséges vitat jó lenne nyitni. Hogy értelmesen feszegessük egymás határait, mert csak a saját fejemen keresztül tudom értelmezni a világot, s nem is baj, ha innen kimozdulok. 

   Tuns Paula, Nagybánya 

   KedvelésKedvelés

   Válasz