Egy kis magyarországi település eldugott bugyrában jártam tegnap este.…
Vendég voltam egy fiatal, értelmiségi család otthonában…
Építkeznek. Kívül-belül…
Érkezésemkor az édesapa letette a lantot, az egész napos ásás-betonozás után fáradtan leült mellém kint a kertben és belevágott…
Figyelmesen hallgattam történeteit… filmes szemmel…
Aztán beinvitált az átmeneti szállásukra, amelyet most ez a négytagú család használ az embert próbáló projekt idején…
Elbotorkáltam vele a kis liliputi méretű konyhájuk felé, ahol fáradtan lerogytam a mögöttem lévő kis (kézzel) épített mini kemence melegedőjére…
Lassan körbenéztem, a bal sarokban az egyik fiú ült ott mosolygósan a konyha asztalnál és miközben szőke hajtincsei vidáman lobogtak történetei mesélése közben, azt a furcsa látvány anomáliát kellett megélnem, hogy a fiú, mint egy kis jóságos idős falusi néni a meséi közben villámgyorsan… kötöget.
-Egy sapkát készítek, mondta…
Aztán az édesapa vette át a szót és lelkesen mesélte nekem élete kalandjait, küzdelmeit pl. a magyarországi mentalitás kapcsán (a fiatalember székelyföldi, az anyuka budapesti).
Közben a fiú csendesen tovább kötögetett, illemtudóan hallgatva -kis huncut mosollyal a szája szegletében- a felnőttek beszélgetését és néha, amikor megakadt a társalgás fonala, közbekérdezett, értelmesen, hogy csak ragyogtak körülötte az energiák…
Én meg a periférikus látásommal konstatálhattam, hogy a sapka egyre csak növekszik…
Ahogy telt az idő, az édesapa észrevette, hogy folyamatosan, szinte megigézve figyelem a gyermek virtuóz ujjainak játékát a kötőtűkkel,
amikor is mosolygósan odavetette nekem, hogy “ja igen, a Waldorfban
(az iskolában) ez teljesen normális, a fiúk is, nemcsak a lányok, rendszeresen gyakorolják ezt a fajta készséget, mert a tapintás, a kezekkel való aktív tapasztalás, alapvetőek már fiatal korban az agy egészséges fejlődéséhez… Ez ma már egy tudományosan bizonyított tény.
Nyeltem egyett…
Ekkor elővettem a telefonomat és készítettem egy fotót. Emlékbe…
Aztán egyre gyorsabban tekergett az Idő fonala és végül indulnom kellett…
Ekkor a srácok berohantak a már szinte teljesen sötétbe bújt kinti világból, átöleltek, nevetgélve kérdezték: Frici, mikor jössz újra? Hozod majd a drónodat? Repülünk ismét együtt? Filmezünk is majd?
Erre én jól nevelten sűrűn bólógattam, megígértem nekik, hogy legközelebb lesz drone is, csak most Erdélyben pihen a szöcske, a többi filmes cuccaimmal együtt.
Majd hirtelen megbotlottam a bejáratnál -miközben a cipőmet húztam fel- és a liliputi konyhaasztal felé tekintve megakadt a szemem egy furcsa tárgyon…
A simogató nyáresti fényben a sapkára esett a tekintetetem…
Megkapaszkodtam az ajtófélfában, amit az édesapa faragott egyedül két kezével és erősen koncentrálnom kellett, hogy ne sírjam el magam.
A sapka három színből lett összekötve.
Piros, fehér, zöld…
fogel frigyes
filmes
Gyönyörü! Minden elismerésem! Szinte egy időutazás volt…………. vissza a gyökerekhez! Édesanyám alakja jelent meg mig végigolvastam!
KedvelésKedvelés