Gondoltam, most odaadom – folytatta a fekete csőrű –, itt a városban egy kis színháznak, mert bent a faluk penészes, a pincéjük sem megfelelő a nézőknek–társulatnak…
De aztán Pik-Puk, róluk is azt mondják, hogy őket is a románok tették naggyá…
Kár, kár! – hallatszott a két varjú mögött a fekete sereg, pardon, A Kórus…
No de várj, elvtárs! – folytatta a másik. – Anno nem a holló kollégák vitték azt a bizonyos gyűrűt Matyinak?
Dehogynem… – károgta vissza a másik.
Csak azóta visszafejlődtünk… Mi… a károgók…
Most éppen mi végezzük a koszos munkát…
De várj csak, hiszen tegnapelőtt volt itt egy hargitai madár, az is a központban tette ki a képeit…
Nem úgy van az! – károgott mérgesen a hosszú csőrű elvtárs.
Tegnap a Központi Palotában volt az igazi képes-képtelen kiállítás!
Az ám az igazi! A Dákó Madarak Egyetemessége és Nemzeti Művészeti Tele-víziója, és mindenki is, ott volt!
Mert a hargitai csóka, az nem madár! – rikoltozott erre már a legfelajzottabb varjú/elvtárs…
Közben a többi fekete-csőr, csendesen – értetlenül hallgatva mindezt – próbálta felöklendezni a cafatokat, amiket a Házsongárdi temető jege alól sikerült nagy nehezen kikaparnia, hogy továbbadja a fiatal nemzedéknek…
Mert az öklendezők, amit eddig hallottak, azt bizony nem értették…
Mindeközben a ház előtt, megállt egy furcsa szerzet, fekete kabátjából elővett valami téglalap formájú kütyüt a zsebéből, és a madarak felé irányította hosszú percekig…
Puck-puk – szólt a telefon hangszóróján a kamu expozíciós-hang effekt…
A kolozsvári szarkák – a közeli rokon elvtársak – pedig lassan károgtak tovább:
– Elvesztettük a gyűrűt! Oda a lóvé…
Ekkor a ház előtt fotózó srác felkiáltott:
– AZ IGAZSÁG! Oda az igazság, ti elfajzott dögök!
És aztán csendesen, szomorúan ment tovább…
Hátha talál egy jómadárt…
fogel frigyes
szabad filmes
(Fotó: FF)
Egy őrült naplója 