Egyik nagy példaképem anno ezt kiáltotta:
“Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol leosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre.
Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket.
Tudjuk miért.”
…
Nos… Eddig ketten rendeltek fotókat tőlem…
Az első egy Erdélyi fotógráfus művész, akinek egy alkotása az átmeneti szállásom falára van felszögezve, aztán tegnap egy győrzámolyi fiatal édesapa…
Tudjátok, amit sehol sem mondanak el nekünk, viszont én szinte folyamatosan megfigyelhetem -valami kegyelmi állapot folytán, kamerám optikája segítségével is nem egyszer, -hogy sűrű pontokban szétszórva a mappán ott vannak azok, akik mint a kovász a készülő friss kenyérben elhozzák az igaz életet.
Ahogy látom ők már mernek önállóan gondolkodni és tenni, saját útjukat járva.
Dolgoztam éveken keresztül olyanokkal is akik anno, a második nagy háborúban -ráadásul az akkori Németország kellős közepén- egy kis városban éltek.
Őket -láss csodát- elkerülte a háború vihara és a településük, magukkal egyetemben sértetlenül vészelték át a nagy világégést.
Mert kiválasztottak voltak.
Nagy dolgokat tettek, és együtt működhettem fiaikkal-lányaikkal, éveken keresztül.
Ez egy kegyelmi állapot volt a magamfajta “magányos madárnak -pardon- farkasnak.”
Ahogy azok is kiválasztottak, akik közül a sok éves, szintén erdélyi vándorlásaim során (is) megismerhettem.
Mert a kölcsönös (ön)megismerésről szól Az Egész.
Nézzétek, Az Erő, velünk van, mert egymást támogatva, erősítve és amikor szükséges, ahogy egy bölcs asszony írta nekem minap valahogy így, hasonlóan: “vannak akik nem bírnak többet megérteni a dolgokból és ezen a ponton az igazság kimondása mellett már csak könyörület van…”
(Legyünk könyörületesek önmagunkhoz(!) és azok felé is akik…)
Az egyszerű embereknél és az igaz művészeknél találtam-látok könyörületet.
Máshol csak ennek a míves hazug mázát…
…
A bejegyzésem elején Kós Károly mondatait szúrtam ide a “Kiáltó szó” röpiratából (1921).
Ezt a szösszenetemet pedig a második képeim megrendelőjétől idézve fejezem be:
“Köszönöm kedvességed! Gyönyörű képek🙏Nagyon becsülöm a munkásságod, nagyon is szükség van a tükörre, amit felénk tartasz. Vigyázz magadra utadon!”
…
Még valami:
53 évem alatt nagyon megtanultam valamit, amit a jászolba érkezett Lény adott át nekünk:
“Ne féljetek”!
Békés karácsonyt kívánok ellenségeimnek és szeretteimnek.
fogel frigyes
Egy őrült naplója 