Tegnap még mint szellemfotós (ez egy szakma, mint pl.: a ghost writer) dolgoztam a román fővárosban, ma már Brassóban alkotok…
A két hely közötti erős kontrasztot ma délután egy brassói román vállkozó asszony festette le tömören egy kávé közben: “Fogel úr, barmit is csinálunk itt, a bukaresti kormány a nyakunkon térdel, nem engedi a régiónkat fejlődni…” erre keserűen elmosolyodtam és angolul megjegyeztem, hogy nemcsak Erdély ezen régiója küzd ezzel a helyzettel legjobb tudomásom szerint… A hölgy némán bólogatott… (persze nem tudta azt, hogy magyar vagyok. Ugyanis amikor így inkognitóban, más nyelveken beszélgetek az itteni értelmesebb, jobb indulatú román vállkozókkal, akkor legtöbbször csont őszinték velem…)
Tegnap még a frissen befejezett, a világ legnagyobb ortodox katedrálisánál -is- fotóztam, plyan pillanatokat is, melyeket nem mutatnak szívesen a nagyérdeműnek (lásd mellékelt képeim), miközben a reggeli kávém közben olvastam, hogy az itteni államelnök közölte, hogy pénzeket vonnak el az oktatástól és az egészségügytől ennek a frissen összetákolt kuplerájnak, pardon, országnak a védelmi rendszere megerősítéséhez.
Eközben magyarban -ahogy itt mondják az itteni testvéreink(?)- a legtöbben nem értik (szerény meglátásom szerint, hogy mi történik).
Sajnos a legtöbbünk a személyes “nyomorúságán” túl csak max 2 centire tud ellátni ebben a kivetített több ezredéves hamisságban.
Vannak persze kivételek, főként a még “le nem feküdt” művészek között -is-…
Bár J.B. nem is olyan rég azt hirdette, hogy “minden ember művész”… (nem az).
De miért is írok most ismét, én a “lúzer” a skatulyám cellájáinak egyikéből?
Nos, azért (is), mert ahogy az egyik mellékelt mostani fotómon is látható, több világ határán, (bukaresti katedrális, marriot hotel, stb.) a tér aranymetszésén egy idős koldus ült a “Krisztushoz nyíló kapu” közelében, csendesen reménykedve…. Aznap a haknim miatt többször elhaladtam előtte és láttam a kőkemény közönyt, miközben a koldustól pár méterre az ortodox biznisz pörgött, adták-gyújtották a gyertyákat az emberek, vették a könyveket, füzéreket stb. a koldus meg némán nézte.
Aztán lassan összeakadt a tekintetünk.
Egy nyugdíjas pedagógus volt.
Ült és figyelt.
Én meg a telefonom optikáján keresztül a kaput és a kinti világot elmetsző árnyék világ pengéjén állva figyeltem az emberek pénzköltését tőlem pár méterre az ortodoxiának, és utána ahogy visszaléptek az árnyékvilágunkba, elfordított fejjel a koldus mellett ellépve a zebrán keresztül a másik templom felé vették az irányt, a marriot hotel kapitalista szentélye irányába.
Ekkor ismét össze néztem az idős emberrel és lassan felé indultam…
A farzsebemben tapogatóztam az utolsó 100 lejesem után, majd lassan előhúzva kezemet miközben az illető figyelt majd remegő hangon, tört angolsággal ezt mondta : ének-zene tanár vagyok.
Kezébe nyomtam a pénzt, gyorsan megfordulva visszaálltam a világokat elválasztó árnyék határára és félrenéztem. Könnyeimmel küszködtem mert volt csellistaként tudom amit tudok…
Ekkor a művész koldus lassan felemelkedett és hitetlenkedő szemekkel meghajolt felém.
Úgy hajolt meg, mint egy pódium művész.
Ekkor elsírtam magam és szintén meghajoltam felé. Tudtuk amit tudtunk…
…
Eljött az ideje egy valódi, etikus bank alapításának Erdélyben, a felvidéken és a délvidéken is.
Chris Mann tudta.
Most már én is tudom.
Ki tudja még?…
fogel frigyes
fogelmedia1@gmail.com
Egy őrült naplója 