(jelentése):
“Színházban vmely felvonás után olyan, hosszan tartó és követelő taps, amely az ügyelőt arra készteti, hogy a vasfüggönyt felhúzassa vagy a rajta levő kis ajtót kinyittassa, s a színészeket vagy a darab szerzőjét a közönség elé engedje.”
Miután a tegnapi szösszenetem kiverte a biztositékot sok embernél, gondoltam hogy ismét inspirálom őket ma egy kis aktualitással, demokrácia, tolerancia, elfogadás és kritikus gondolkodás jeligére, ha ezek már sajnálatos módon nyomokban sem léteznek a dobozos sörök megváltójának és egyébb (szelleminek képzelt) szektáriánus hívők “közösségeiben”…
Semmi baj, hamarosan a természtes kiválasztódás elve fog működni ismét, mint oly sokszor, ahogy nem is olyan rég azt Mária néni a Vörös Oroszlán művében átadta a nagyérdeműnek…
Addig pedig lehet bizniszelni az ármánnyal, okádni egymásra, elítélni egymást,
én meg csendesen figyelem, ahogy a Kilkor nevetve felfalja a sok hamis hangú teremtőjét…
Maradva tisztelettel:
egy kamerás hobó…
________________
Gyerekkoromban színészóriások között -is- nőhettem fel az akkori királyi MTV
(volt tőzsde palota) stúdióvezérlőiben mászkálva vagy a vágószobák félhomályában figyelve a celuloidokat csattogva nyiszáló éles pengéket az editor művészek ujjai alatt vagy az alagsori katakombákban egyedül rohangálva a késői esték alatt rácsodálkozva azokra a nagy nevekre – színész zsenikre, akik épp ott aludtak (!) a kupola alatti fali mélyedésekben, így várva a soron következő studió felvételeket, mert ilyen gyötrelmes volt anno a beosztásuk…
(Apám gyártásvezető volt akkor, a művelődési főszerken, ma producernek híjják őket…)
Szóval, azóta is érteni vélem, és átérzem A Színészek kemény életét, (nem a ripacsokét) minden nyomorúságukkal és a pillanatnyi de a pillanat káprázatában már el is illanó “megvilágosító” exsztázisukat a szellemi világgal való kegyelmi érintkezésük egy-egy rövid pillanatait ebből a furcsa szürke létből…
Szeretem őket…
Ugyanígy szerettem a többieket is, Csoórit, Sütőt, Kincsest, de még Csengeyt, Csurkát, Antallt is stb. akik közvetlenül vagy közvetve végig kisérték a magánéletem legfontosabb éveit… (És hány ócska szekusal és egyébb téglákkal voltak Ők (is) körbevéve)…
(Apámnak ehez jó szeme volt)
Történt ami történt és a magamfajták, akik anno “csak” szemlélődők voltak abban a kavalkádban, nem álltak az egyik húsos fazék köré sem. Pedig hosszú és meghökkentően színes volt, A Sor.
Aztán most is csendesen figyelem, ahogy sokan a meghasonlottak közül, akik még itt vannak, hogyan vagdalkoznak és veszik fel a stekszet… Most már csak ripacsok, egyházi dísz-zsokék, stb. (mint pl. itt Erdélyben is…)
Szóval, van itt egy válaszlevél amit most megosztok a rend kedvéért…
A Rend miatt.
Hogy végre a stigmatizáció és gonoszkodás után (ahogy ez a komolyzenei szakmában is vég nélkül folyik a mai napig) a másik fél is meghallgattassék…
Mert fura mód, a másik fél soha sem kap akkora média lehetőséget-felületet, mint a mai napig futtatott meghasonlott társaink.
Aztán persze majd mindenki ballag tovább a saját kis igaz(olt-a-t-ott) valóságában…
Ahogy én is most sok év után elballagtam az írók boltja mellett nemrég, és hosszú évtizedek után beléptem először, kíváncsiságból a régi ajtón, mert 11 éves fejjel amikor átellenben a ZAK lépcsőit kezdtem koptatni mint egy kis taknyos csellista suhanc, sokszor nézegettem a polcokat a patináns falak között.
Akkor még ártatlanul, még őszinte örömmel…
Kis tétovázás után -én marha- pár hete beléptem ezen könyvesbolt falai közé és rögtön megakadt a szemem egy hatalmas tablón ezzel a kiírással:
“Szellemi védnökeink” “címmel”…
A MIEINK!!! (Az övéké) gondoltam keserűen. Most már kitették, mert most már mindegy.
A rombolást már elkövették… A gond, csak az, hogy még ma sem fogják fel sokan, hogy mi történt, és hogy mi történik. Most.
Manapság már pofátlanul bátrak. (Jobban mondva a gondosan itthagyott aktuális helytartóik…)
Hát igen… Olyan nevek és fotók, melyek sokmindent megmagyarázhatnak az avatott szemeknek… Ugyanis akkor a 70-es évek végén, a 80-as évek elején ezek még nem ott voltak…
Árpi bával az élen…
A cosa nostra.
Sok-sok embert tettek tönkre.
Ahogy most a Cserhalmi és a többiek agymenése is csak olaj a tűzre…
Dehát lassan minden kiderül(ne), ha a másik félnek is egyenlő esélye – mert bárki bármit is mond, bizony nincs. Át lehet(ne) gondolni az okokat… De az mélyre vezetne és a szembenézés a művészberkekben max vad hisztériába csapna át. Ahogy mindig.
Miért is?!
Vidnyánszky most nyilvánosságra hozott válaszleveléből sokminden kiderül…
Mert hogyan is szól az a bizonyos kellemetlen mondás?!
“A művet nézd. Ne a művészt”
Fogel Frigyes
szabad “filmes”
________________________
„Kedves Gyuri!
Amikor a Csokonai Színház igazgatójaként leszerződtettelek téged Debrecenbe, őszintén büszke voltam erre, mert azt gondoltam, hogy veled a színház művészi élete gazdagodik. A szakmai mellett hamar kialakult közöttünk egy emberi kapcsolat is: a Budapestre tartó hosszú útjainkon folytatott beszélgetéseinkből, eszmecseréinkből arra következtettem, hogy nemcsak azért jöttél Debrecenbe, mert a budapesti színházi helyzetet nem tartod kifejezetten jónak, hanem amiatt is, mert fontos volt neked az a szellemi-művészi munka, amit mi Debrecenben képviselünk. Sok mindenben egyet tudtunk érteni. Később azért kértelek fel, hogy vezess osztályt a Kaposvári Egyetemen, mert úgy gondoltam, hogy az a tudás, ami benned van, feltétlenül átadandó, és sokat tettem azért, hogy ez a tudás találkozzon az új nemzedékkel. Az akkori elmondásod, a velem megosztott gondolataid alapján azt éreztem, hogy nem sokszor kaptál ilyen lehetőséget se a Színház- és Filmművészeti Egyetemtől, se Kaposvárról. Amikor a betegséged miatt megváltozott a helyzet, a teljes kaposvári osztályodat – köztük Szász Julit is – áthoztam a Nemzeti Színházba. Próbáltam a legjobb feltételeket biztosítani a számukra. Visszatérésedkor örömmel fogadtalak a pesti Nemzeti Színházban: máig sajnálom, hogy az Úri murit a betegséged miatt sajnos csak az első felvonás végéig tudtuk elpróbálni.
Még a jelen helyzetben is elevenen élnek bennem a hosszú beszélgetéseink, amiket Budapestre menet folytattunk: rendszerváltásról, színházi szakmáról, magyar történelemről, Latinovits Zoltánról, Bódy Gáborról. Egy életen át fogom hordozni az emléküket, hiszen nagyon őszintén nyilatkoztál meg a politikai helyzetről, szakmáról, történelemről: nem volna korrekt, ha idézném. Talán egyetlen fülsértő, disszonáns mondat szól ki ezekből a beszélgetésekből, amelyet sajnos máig a te hangodon hallok, amikor is az egyik jeles nemzetis kollégánk kapcsán kijelentetted: színésztől karakteres kiállást ne várj, tőlem se! – ez már akkor megütött, és azóta is él bennem.
Az elmúlt időszakban többször nyilatkoztál rólam meglehetősen rosszindulatúan (és tényszerűen, tendenciózusan hamisan). Nem tudom, mi táplálja a gyűlöletedet, ez a te dolgod. Gyakran élsz azzal, hogy engem idézel, nekem tulajdonítasz mondatokat, valóságtartalmukat azonban nem ellenőrzöd, vagy nem emlékszel pontosan. Eddig nyilvánosan nem reagáltam ezekre, de őrzöm hosszú üzenetváltásainkat, ahol jeleztem neked, hogy ez nem korrekt, nem igaz dolgokat terjesztesz rólam. Most viszont úgy döntöttem, hogy nyilvánosan reagálok az új könyvedről készült Index-beszámolóra, mert az itt kiragadott szemelvények mind hamisak, vagy csak részben igazak. Vegyük sorra őket!
Az egyik évadzáróról azt írod, hogy Vidnyánszky „Ordítva bizonygatta, hogy márpedig akármit mondanak, ez a színház a legjobb Magyarországon, sőt a nemzetközi élvonalban van. És azok, akik elhagytak minket, azok árulók, és azoknak a szekértolói, akik már a régi Nemzetit is felrobbantották.” Valóban expresszív (színházi?) ember vagyok, és a társulati üléseken nyíltan szoktam fogalmazni, de arra, hogy ordítok vagy árulózók, nemcsak én nem emlékszem, hanem a kollégáim sem. Érzelmileg is meg szoktam nyilvánulni, de ezt nem keverném össze a hamis állításaiddal. A Nemzeti Színház egyébként – főleg a Színházi Olimpia után – valóban a nemzetközi színházi élet egyik szereplőjévé vált. Sajnos kevés magyar teátrumról mondhatjuk el, hogy a külföldi beágyazottsága jelentős lenne. A Nemzeti Színház a spirituális jelentősége miatt túlmutat egy átlagos magyar színházon, éppen ezért áll örök viták célkeresztjében. Ezeket a harcokat azok folytatják ellenünk, akik szellemi örökösei a Nemzeti Színházat 1965-ben felrobbantó kulturális elitnek. Ez az ügy tehát nem elsősorban rólam, hanem a Nemzeti eszményéről szól, és túlzás nélkül állíthatjuk, hogy évszázados múltra nyúlik vissza. Ennek a legújabb fejleménye a valóban borzasztó baleset utáni fogáskeresés.
Rólam írod-mondod (?): „Az utolsó tíz-tizenöt év, az nagyon betett neki. Pár évvel ezelőtt azt mondta, amikor én még ott tanítgattam a gyerekeket, hogy az a legszarabb az igazgatásban, hogy meg kell tanulni hazudni. Hát sikerült.” Ha megengedő vagyok, akkor rosszul emlékszel. Sosem mondtam ilyet. De az való igaz, hogy intézményvezetőként az embernek diplomatikusnak kell lenni, meg tanulnia úgy kommunikálni, hogy a vezetői nyilatkozat – egy-egy előadás vagy kolléga teljesítménye kapcsán – ne rombolja az alkotói közösséget. Ezt szerintem a mindig szabályosan és helyesen, rendkívül etikusan eljáró Mácsai Pál is meg tudja erősíteni. Szórakoztató őt látni melletted ebben az erkölcsi pozícióban azután, hogy – kivételes demokratikus hajlamának köszönhetően – két évvel az igazgatói mandátuma lejárta előtt kinevezte a saját utódját.
„Felidézed” továbbá velem kapcsolatban, hogy a Nemzeti Színházban bekövetkezett baleset után amikor Szász Juli visszajött a színházba, „Ő meg végignézett rajta, és azt mondta, te azokhoz tartozol, menjél hozzájuk. És mutatott kifelé.” Könnyebb lenne fenntartani ezt a narratívát, ha nem lennének tanúim a történtekre. A valóságban ez történt: köszöntem Julinak, de meg sem álltam, és egy szót sem szóltam, vagyis az általad előadott történet fikció. Mindössze annyit konstatáltam, hogy ezúttal ő is köszönt nekem, mert korábban, amikor az ügyvédjével érkezett tárgyalni hozzám, ez nem így volt.
Miközben ezeket a sorokat fogalmazom neked, érzem, hiábavalóság. Talán fölösleges is reagálni, hiszen akik neked akarnak hinni, neked fognak, akik nekem, azok az én szavaimat fogadják el. Ismét kialakult a narratívák fárasztó versenye. Tudom, téged bizonyára nem érdekel, hogy nem fogom elolvasni a könyvedet, de a döntésem oka talán elgondolkodtat: hogyan olvashatnám úgy, hogy közben nem tudom eldönteni, hogy a másokról írt állításaid mennyire felelnek meg a valóságnak. Nem akarom tudomásul venni a bátorság dermesztő hiányát. Ahogyan már SMS-ekben is kifejtettem neked korábban, őszintén sajnállak, borzasztó lehet ilyen léleknyomorító igazodási kényszerek mentén leélni egy egész életet. Hol van már a szakmát évtizedekig uraló elitről, az írástudók árulásáról, a magyar kritikusokról, a Nemzeti meghurcolásáról, a rendszerváltásról, a régi SZFE gerincet meghajlító szellemiségéről szenvedélyesen beszélő Cserhalmi Gyuri? Ezt sajnálom a legjobban.”
Vidnyánszky Attila
Forrás: Index.hu
Egy őrült naplója 