“A leégett műhely
(igaz sztori)
Készülve a Kolozsvári KK-ra, eszembe jutott az alábbi történet, amiből azt hiszem sok igazságot és erőt tudnánk meríteni a lehetetlen helyzetekben. Mert most erre lesz szükségünk. Amikor 4-5 ember leülünk egy kávézó asztalhoz és egy nem létező szervezetről szeretnénk beszélni, nem is igazán tudjuk, hogy miről?
Mondhatnánk, hogy mire kéne egy magát Kulturális Kreatívnak nevezett egyesület? Végezze mindenki a saját kulturális kreatív dolgát, és kész. Igen, ezzel a gondolattal egyetértek, és abban nincs is hiba, a világon az innovatív, alkotó és aktív emberek valójában kulturális kreatív lények. Ha még őszintébbek akarunk lenni, maga az emberi faj alapjában véve kulturális kreatív… ha úgy vesszük.
Én amikor hallottam ezt a meghatározást, hogy kulturális kreatív, ezelőtt 15 évvel, én egyértelműen annak éreztem magam. Követtem is a csoportot, de amikor tetten értem az egyértelmú kampány politizálást, leiratkoztam. És azóta magányosan éltem KK életemet.
A többit tudjuk: a világ jelenlegi gazdasági és politikai helyzete nem bátorítja a kulturális kreatív alkotó önállóságát, függetlenségét, viszont más elnevezések alatt beszippantják őket a megacégek. Bár jól meg vannak fizetve, legtöbbnek van egy morális dilemmája, hogy talán ez nem az, amit szeretne, amire hivatott.
De nincs egy KK szervezet, ahol erről beszélni lehetne nyíltan és az energiákat nem rendszer szidásoban levezetni, hanem létrehozni dolgokat.
De szinte jogos a kérdés: mit lehetne még ebben a világban létrehozni? Mely az a terület, amely nincs lefedve?
Nos, az alábbi történet megmutatja mely terület nincs lefedve és csak ránk vár betölteni.
Oly rég történt, hogy nem is tudom meghatározni az évszámot. Annyit tudok, hogy a Magyarigen időszak (2 év) és szüleim hazaköltözése (Teremtőhöz) között volt, 2000 előtt.
A csúfos Magyarigeni történet után, ahol sehogy sem tudtunk kiegyezni az egyházi képviselőkkel, teljesen leégve visszaköltöztünk Kolozsvárra. Akkoriban megvoltak az alap asztalos gépeim: földből kikapart háborús időkbeli gyalugép, körfűrészgép. Kolozsváron a volt tisztviselő negyedben a Predeal utcában egy öreg kommunista, asztalos műhelyt nyitott a rendszerváltás után. Volt egy emeletes háza és hátul az udvaron raklapokból épített egy bódét, és mindjárt a kilenvenes évek elején elkezdett asztalosokat befogadni, százalékos rendszerben: 33% a fa, 33% a szaki része, 33% a Nyikulica része. Nyikulicának hívták a volt öreg kommunistát.
Régebbről ismertem Nyikulicát, én is voltam nála százalékos „vállalkozó” Magyarigen előtt.
Kolozsvárra való visszaköltözésünk alkalmával kiegyeztünk, hogy viszem én is a saját gépeimet, fizetek mellé 150 német márkát havonta és azt dolgozok amit akarok még egy segéddel.
A dolog jól működött. Éltünk, nem csináltunk komoly pénzeket. De azokban az időkben senkinek nem voltak nagy elvárásai. Autónk sem volt. Jobb esetben fizettünk valakinek, hogy elvigyen szerelni, ha ajtót, ablakot vagy bútort szereltünk valahol. De legtöbbször neccekben hurcolkodtunk buszokkal.
Egyik nap elkezdett az áram szakadozni, mondom az akkori segédemnek: Na, Nyikulica megint hegeszt. Aztán jött futva Nyikulicának egy inasa, hogy ég a műhely!
Szó, mi szó, leégett a műhely. Tűzoltó kijött tíz perc alatt, de túl sok faanyag hamar lángra kapott, csupán annyit sikerült, hogy ne terjedjen más házra is a tűz.
Este hívtak az ismerősök, hogy a Pro Tévében láttak engem egy csákánnyal a tetőn, amint a feltörő lángok elől tépem a cserepeket, hogy a lentről jövő vízsugár direkt a tűzre tudjon irányulni. Nem emlékszem, hogy jutottam a tetőre? De többen tanuskodtak és utólag röhögtek rajtam, hogy úgy szaladtam a tetőre mint egy rémült patkány. Nem is értik, miért rizikóztam ekkorát?
Summa summárum, másnap elmentünk Nyikulicához, hogy segítsünk az égett törmeléket elhordani.
Azelőtt este apámmal tanakodtunk, hogy most mihez kezdjek? Hova menjek? Apám is tanácstalan volt. Viszont azt mondta: Menj el pasi, segíts az öregnek, el lehet keseredve, aztán meglátjuk mit hoz a holnap.
Elmentem tehát a segédemmel, és az első órában felmértük a helyzetet. Az öreg Nyikulica kis irodája csak félig égett le, a kormos padon ült és cujkával kínált minket. Hideg volt, én is ittam egy kis pohárral. Üveges szemekkel nézett ki fejéből, kicsit többet ivott, mint szokott.
Nem beszéltünk. Egy idő után azt mondta, hogy megkér szépen, fizessem ki a 150 német márka bért akkor is, ha nem tudom használni a műhelyt. Természetesen, mondtam, bár az engem totál csődbe juttatott. És főleg, hogy 12 bútorlapból készült konyhabútor valószínű bent égett a műhelybe. De ha csodák folytán nem égett el, az a temérdek víz, amit belőttek a tűzoltók, az biztos tönkretette a bútorokat. A gépekről ne is beszéljünk. Szinte az eget mardosták a lángok. Fájó szívvel néztem, amint a karvastagságnyi vízsugár behatolt a műhely ablakán, pont a bútorok irányába, de tudtam, hogy a nagyobb kár ellenében történik.
Délire járt, mire annyira elhordtuk az égett törmeléket, hogy beléphettünk a műhelynek nevezett romok közé. És akkor olyat láttam, ami Mózesnek a csipkebokor lángba borulása kutyapiculája volt!
A konyhabútor teljesen ép volt. Egy csepp korom nem sok, de nem érte. Egy csepp víz nem sok, de nem érte! A segédem is értetlenül állt a jelenség előtt.
Rendre, ahogy felszabadítottuk a gépeket a rájuk zúdult égett gerendáktól, ugyanaz a látvány volt: se korom, se víz. Körbe minden más miszlikbe égett.
Estére úgy váltunk el tiszta kormosan, hogy újrakezdjük.
A csoda gőze lelkünkből hamar elpárolgott és már csak a kormos melót láttuk. Nem is igazán volt más mit tennünk.
Azóta is sokszor elgondoltam, hogy ezek a kisember formulák mennyi hatalommal bírnak.
Még a romokból is lehet építkezni.”
Muzsi Attila
Asztalos. Déva. Erdély.
Artizán Blues Rádió
Egy őrült naplója 