A Sors képességeket adott nekem, csak sokáig nem akartam ezeket használni, mert sokszor teher ez nekem.
Viszont megtanultam, hogy a legtöbb (át)utazó ezen a planétán “ölni” tudna ezekért a Kép(ességekért), de legtöbbüket megkímélte ettől a tehertől
a Nagy Rendező. Egyenlőre…
Tudom mit beszélek.
Mert Látom, amit látok és ezt nehéz volt elfogadnom eddig.
Az ilyenről nem is nagyon volt ildomos beszélni, de most már kell, mert helyzet van.
Vannak műveszek akik látnak.
Máshogy.
Persze nincs itt semmi új, hiszen ezt jobb esetben ők megfestik, vagy filmre viszik stb.
Aztán jönnek a “Világtalanok”, akik magyarázatokat fűznek mindehez.
És ekkor megszületik a hamis hangok kavalkádja, melyet “szeretni” Kell, mert ezt mondják ők. A… “kritikusok”…
És ekkor a “Művész”, aki Hall, vagy/és Lát, visszahúzódik mert…
Node kérdezzük csak a csigákat… 🙂 sokmindent mesélhetnének ők erről… 🙂
A Világtalanok, akik pl. valami miatt még mindig mások életműibe kapaszkodnak görcsösen, -és ez itt az igazán megfelelő szó- görcsösen, nos, ők nem látnak.
Mert nem mernek…
És amikor a Rendező megelégelve ezt, hirtelen bedobja őket a mély vízbe, akkor általában nagy kalimpálás a “vége”, vagy rosszabb esetben végtelen számú előadások, jutúb videók, vagy nagytévék stúdió ömlengései…
De erről már többször elmélkedtem itt… És már unalmas…
Úgyhogy lássuk a tegnapi “filmet”…
Tegnap délután, Kalotaszeg csodálatosan “megkomponált” dombjai közé elhívtam az asztalos-rádiós barátomat Déváról, hogy palacsintázzunk együtt és esetleg készítsünk egy-két interjút, plussz néhány szép képet, hiszen a hírös magyarvalkói közösség ismét egy fesztivált rendezett a kalotaszegi dombok között.
Palacsinta fesztivált.
Hogy miért palacsintát, azt ne tőlem kérdezzétek…
Amikor megérkeztünk a festői környezetbe, már akkor láttam, hogy a kamerám és a többi kütyü a hátizsákomban fog maradni.
És ez így is lett (10 másodperc kivételével)…
Ami ott fogadott bennünket, annak hatására lassan egymásra néztünk barátommal és ő ekkor beült az autójába és… Hazament.
Aztán én még tettem egy sétát a puha dombok között mielőtt én is útra keltem volna…
A látható-hallható kontrasztok a kivételes természeti környezetben, -szó szerint- mellbeütő volt.
Bumm-bumm-bumm, dörgött egykedvűen a mélynyomók tornyai egy high-tech színpadról, miközben a zöld gyep virágait letaposva autók tömegei egymás hegyén-hátán, a dombok élein quadok zajosan szaggatják-meghágják a sétálni próbálók között a naplemente néma zenéjét, mindezt ördögien dübörgő motorjaikkal aláhúzva, és eközben mellettem, a kikent-kifent golyóálló mellényben, modern kézifegyverekkel az oldalukon, büszkén palacsintát zabáló, a többnyire huszonéves rendfenntartók látványa között jómagam elúsztam mint egy lassított felvétel, haladtam köztük előre némán figyelve, ahogy repülő drónok a színpadon vonagló, “barack obamázó” poénhegyeket sütögető, western “zenét” imitáló, épp felkapott együttest mindezt körülveszi…
A komor Díszletek, az Idő múlásával csupán csak a szokásosak.
A helyszín, ahova mindezt ismét letették, az bizony üzenet erejű lenne…
Lehetne.
Ha látnák és értenék, akik most láthatóan öntudatlanul bolyongtak, kavarogtak körülöttem.
Nem mentem tovább. Elfáradtam.
Lassan a szememet behunyva, a kavalkád közepén megláttam, hogy…
itt egy másik faj született.
Egy hibrid növény.
És mint tudjuk, a növények nem gondolkodnak.
Ahogy a díszletek között imbolygó, jól öltözötten (semmi folklór) megjelent állítólagos Magyarvalkóiak sem.
Azonban alig voltak onnan. Bárki bármit mond, nagyon kevesen voltak Valkóról.
A betelepítettek viszont annál többen nyüzsögtek.
(És még számomra néhány ismerős arc is, az elmúlt évek találkozásaim gyümölcseképp.)
Ekkor, miután a fülemet is be kellett zárnom a szemem után, lassan, valahol nagyon mélyen megszólalt bennem egy hang.
A búcsú hangja volt.
A metamorfózis, az átalakulásé…
Meghallottam, ahogy Károly Mester, Albert Mester és a többiek is nem evilági hangon elbúcsúznak…
Hallhatóan nagyot sóhajtottak és látták ezt az egészet, ahogy átnéztek lehunyt szemeimen keresztül a küszöbön túlról, miközben én görcsösen tartottam a kamerám hátizsákjának zárát blokkolt állapotban, hogy nehogy a kezembe kerüljön az optika mert akkor azonnal vége lenne a…
Ekkor a nagy öregek elsuttogták lelki füleimen keresztül:
Frici… A hallgatás falát nem fogod áttörni már itt. Mert ők már nem a mieink…
Nekik mást kell átélniük.
De te menj most vissza… Menj továbbra is felfelé, a hegyek felé…
Itt már nincs dolgod neked.
De hallgass most ránk… Fordítsd felénk látó figyelmed.
Igen, nézz jobbra, nézz felfelé…
Ekkor lassan lezárt szemeim szorítása megszűnt, és miközben felemeltem a fejem,
éreztem, ahogy a kezemet viszi az optika súlya, a kamerám már forgott és eközben a fény felé mozdult a testem…
Schnitt…
Aztán én is útra keltem, vissza a Kalotaszeg feletti hegyekbe.
Az aktuális szállásomra…
Amikor fáradtan letettem szobám sarkába a felszerelésemet, megakadt a szemem a kamerám még félig bekapcsolt állapotát jelző paneljén.
Felemeltem a gépet és észrevettem, hogy a felvételi gomb a pillanat megállítás funkciójában “ragadt”…
Viszont jó 10 másodperc felvétel megtörténhetett…
Amikor elindítottam a lejátszást a kamerán, a látvány visszarepített a nagy öregek hangjához a dombok között bolyongva…
“Frici… Nézz felfelé… Hallgass most ránk…”
A 10 másodperc mozgó képet itt csatolom Nektek.
(A többi Képet pedig valahol máshol keressétek….)
fogel frigyes
szabad filmes
Ha támogatni szeretnéd munkámat:
Számlatulajdonos:
Fogel Frigyes
Bank neve:
OTP Bank Nyrt.
HUF Számlaszám:
11773425-02879420
IBAN:
HU27117734250287942000000000
SWIFT (BIC):
OTPVHUHB
Vagy:
REVOLUT:
Frigyes Fogel
IBAN
LT91 3250 0430 7886 5826
BIC
REVOLT21
Szívből köszönöm!
Egy őrült naplója 