9 perc a (mai) székely társadalomról keményen, őszintén egy székely család otthonában.
“Furcsa módon” (gúny), ez a riportom nem kavart akkora balhét mint egy korábbi, amelyben elhangzott egy általánosító privát vélemény a székelyekről.
Sőt… A legjobban agyon hallgatott, szinte nulla “lájkot” kapott, tovább sem osztott kisfilmeim egyike…
Node miért?
Az én feladatom -többek közt-, hogy kérdezzek és néha tükröt is tartsak.
Ezt sokan nem szeretik. És bizony a kritikát, a szembenézést én magamon próbálom kezdeni. Minden nap. Ami -legalábbis nekem- nagyon nehéz és nem éppen divatos manapság (sem).
Viszont nem bántam meg eddig még egyetlen egy filmecskémet sem…
Mert ha reagálnak ezekre így vagy úgy, akkor láthatóan valamibe ismét bele tenyereltem…
Amit viszont mindenki elfelejt és igencsak mellé lő a -szerény meglátásom szerint- hogy talán nem a hírhozót (a filmest) kellene lelőni, hanem a témákban bemutatott embertömegek irányába kellene mozdulni és ővelük megbeszelni a megbeszélni valót.
De ehez sok minden (kiküzdött minőség) kell(ene).
Velem kiabálni, nyomulni, kioktatni, erőszakoskodni, követelni, megmondani a tutit az csak pótcselekvés. Szerintem.
Egy őrült filmesnek ez megbocsátható?
Vagy mégsem?
Ohh, ti keresztény testvéreim…
Egy őrült naplója 