Ma délután elszenderültem a Házsongárdi temető egyik padján, node, még nem véglegesen…
Mellettem a hátizsákomban a kameráim szintén velem pihentek, újrazsírozva a következő kalandokra készen, miközben tőlem pár méterre Brassai Sámuel, utolsó erdélyi polihisztorunk hatalmas szobra nézett le rám, egykedvűen figyelve, ahogyan “kilépek a testemből”…
“Ezüstszálamba kapaszkodva”, egyszer csak azon kaptam magam, hogy három galamb pihen felettem egy olyan, igazán románosan összeeszkábált póznán és eközben lassan felém fordítják kis fejüket, majd egymás után megszólalnak…
Az egyikük románul mondott valamit először -amit nem értettem-, a másik egy régi, szép veretes németséggel búgott, aztán a harmadik pedig magyarul nyomta a verbális szürrealizmusát…
-“Na te Vogel”, -kezdte az egyik galamb-, (a vezetéknevem madár németül, csak “F” betűvel írva, mert anno, állítólag a papunk kissé illuminált állapotban jegyezte be az őseim nevét abba a bizonyos nagy könyvbe, valahol messze a Gyímesekben)…
-“Mit keresel ismét itt nálunk? -folytatta a fehér galamb- “Nem volt elég a zuhanórepüléseidből itt az őseid földjén az utóbbi 3 évben, te, kis budai pech-Vogel?!”
Ekkor nyeltem egyet és moccani sem bírtam…
A válasz(om) nélküli nagy csendben, az előbb még románul hozzám “szóló” másik galamb ismét felém tekerte a kis fejét és egy fenséges mozdulattal letojt engem. Pont a fejem tetején…
Nyögni sem tudtam meglepetésemben. (Most így támadnak a románok? -cikázott át az agyamon, miközben rázott belülről a röhögés)…
Ekkor a németül “beszélő” társuk felvihogott – és úgy galamb módra- a már 150 éve kihalt szász dialektusban odavetette felém: “Was kan man machen Fritzi”?
(Mit lehet tenni Frici)?
Erre már viszont megdermedtem meglepetésemben…
(Álmodom?! Ébren vagyok?!)
És ekkor ismét lazán felém tekerte a harmadik galamb a fejét -a magyarul tudó- és lesajnálóan közölte velem: “Na vedd a kamerádat haver, hisz te is tudsz röpülni, csak úgy látszik azt is elfelejtettél…
Miközben próbáltam analizálni a szinte már Salvador Dalí-s szitut, ekkor hirtelen valami telefoncsörgést hallottam és távolról egy határozott, erős hang szólalt meg, mélyen, lassan, tagoltan:
- Kékmadár!
- Most már jól ismered azokat, akik nem Isten igazságát keresik, hanem a maguk galád önzését szolgálva megbújnak a neve mögé. (Honnan is ismerem ezeket a szavakat?! Töprengtem eközben)… Majd az erős hang, nem tágított:
- Folytasd az utadat, menj tovább, mert ahova most bekopogtatsz megtalálod az Erőt, amit ismét képes leszel felmutatni, amire most nagy szüksége vagyon mindazoknak, akik hamarosan megtanulnak látni, de nemcsak a szemükkel, hanem a szívükkel és a szellemükkel…
Ekkor, egyszer csak valami ütésfélét éreztem és amikor kinyitottam a szemem, -még kábán, homályosan látva-, megakadt a tekintetem három, szép nagy fehér szelíd galambon, akik épp felettem trónoltak a póznán, igencsak sejtelmesen.
Lassan kihúztam a zsebemből a telefonomat és sikerült elkapnom a pillanatot…
Aztán miközben eltűnődve sétáltam ki a temetőből, eszembe jutott, hogy a magyar néphit szerint az égen köröző galambok a halálra figyelmeztethetnek, ráadásul a bányászok számára is rosszat jelentett a látványuk… És ekkor az is beugrott, hogy a szelíd galamb a keresztényeknél a Szentlélek jelképe is…
Ismét csuklott egyet a telefonom és kivéve a zsebemből a meglepetéstől földbe gyökerezett a lábam:
Három meghívást mutatott a rideg képernyő valósága, olyan emberektől, akikhez már régóta szerettem volna eljutni, itt “mély Erdélyben’ a magyarlakta területeken, de valahogy eddig még nem volt bátorságom ezt megtenni, hozzájuk elmenni…
Ahogy tovább lépkedtem kamerás hátizsákommal a kolozsvári csípős tavaszi estén, még mindig a fülemben visszhangzott az a bizonyos erős hang:
“Lesznek, akik hamarosan megtanulnak látni, szívükkel, szellemükkel”…
Holnap tovább megyek.
Befelé…
fogel frigyes
szabad filmes
Egy őrült naplója 