A Déva városában befalazott erdélyi asztalos mester, -(stúdió tulajdonos is)- ismét pennát ragadott… Aztán nézegettem a hozzászólásokat…
Majd gondoltam egyet és válaszommal ismét kiírtam magam -most épp az erdélyi- kult. közéletből (?) Van ilyen? (Nincs).
Akkor most Muzsi Attila indítója, majd szerény személyem nyilvános ön-ki-végzése…
“A fióknak dolgozni jó dolog. De én már meguntam.
Folyton, újra és újra fogalmazni kérdés köröket, abban a reményben, hogy na hátha most jobban megértik… rájöttem, semmi értelme. Aki nem ért egyből, kettőből sem fog.
De talán nem is az értelemmel van a baj. Szerintem, valamiért külön szigetként tekintünk magunkra és várjuk, hogy felfedezzenek. De ki fedezzen fel, ha senki nem megy senkihez?
Nézem például ezeket az alkalmi vásáros rendezvényeket. Nagy csindaratta, sátrak, rengeteg kézimunka, művészettel incselkedő miniatűr alkotások vásári, úgymond közízlésbarát dizájnnal.
Főtereken! Körbe az irdatlan közpénzeken restaurált történelmi épületek. És középen a széllobogta sátrak, tákolt asztalok, fázó, reménytelen tekintetű művész árusok. Amint ezrek megpiszmogják a termékeket, de kevesen vásárolnak. Szinte mondhatnám, hogy a helyzet hasonló a kéregetőkével, minél többet adsz nekik, annál jobban bátorítod a szociális távolságtartást. A túlélésen tengődő artizán holnap is kiteregeti asztalát, hátha jobb lesz. Legalább nem kell multiba menjen szalagmunkára. Ezzel altatja szerénységét.
Néha nem is tudom, röhögni kéne, vagy felháborodni? Az a hatalmas cinikus kontraszt: dúsgazdag, pompás épületek, Európa ékkövei, és a nép aktív művészvilága egyhasználatú pohárból szürcsöli hideg kávéját egy nevetségesen improvizált vásártéren. Ami természetesen csak pár napos.
Igen, látom, hogy az emberekben lenne igény a szépre, de nincs hova tegyen annyi tutyurumutyurut. Mosolyognak, fogdossák a termékeket, csodálkoznak, de tényleg nemigen van használati értelmük. A többségnek nem fordul meg a fejében, hogy mennyire nehezen konvertálja a művész világlátását abba a kis tutyurumutyuruba, és hogy ez mennyire fáj neki.
A vásári koncepció egy arcul csapása a kézműnek.
Hogy kéne ez kinézzen?
Leírom.
Mondja azt mondjuk az Rmdsz ennek a Bocnak Kolozsváron (érdemes lenne Sabin Gherman úrnak is szólni), hogy keressünk Kincses Kolozsvár főterén egy nagyobbacska üzletet, és azt béreljük ki. A város bérelje ki. És pályázatban hirdesse ki, hogy kerestetik a „Transylvania Design”. Azaz olyan tervezők kerestetnek, akik hajlandók némi dicsőségért olyan termékeket kitalálni, amiken rajta vannak a Transylvánia jegyei. Tehát nem logót, vagy címkét kell tervezni, hanem termékeket.
Ahogy az Ikea a gombra is rávitte a skandináv álmot, úgy vigyük rá minden termékünkre a sajátos Erdélyi gondolat világunkat. És ezekbe a termékekbe vigyük be a kézi művészeteket. Úgy kellene kitalálni ezeket a termékeket, hogy a helyi asztalos és a helyi gyertyakészítő is, vagy hímző, vagy festő is megtalálja helyét. Magyarán eladható termékskálát kéne kidolgozni.
És ezt sehol máshol, mint egy kellően berendezett központi üzletben lenne tiszteletre méltó a világ elé tárni.
Én komolyan nem értem népem értelmiségeit, hogy mindennel foglalkoznak, de ezekhez a problémákra minha vakok lennének. Jó, hogy egész nap cseszik azt a geopolitikát, mindenki orosz és ukrán szakértő, mindenki háromezer éves kereszténységünk után kutakodik és szörnyülködik az iszlám szőnyegek miatt, de nem látják, hogy ezek a főteres vásárok gyakorlatilag a művészetek guillotine terei. Pedig szerintem semmi pénzekért olyan létteret tudnánk létrehozni, ahol egy adott pillanatban nemcsak a különleges érzékkel megáldott alkotók fogják megkapni számításaikat, hanem az alapszakmák gyakorlói is, melyek már nem titok, hogy kétlábbal saját sírjukat ássák.
Én komolyan azokat sem értem, akiknek felvázolom ezt a tervet, hogy csak fontoskodva néznek messze, és addig addig néznek messze, amíg végre ki tudnak nyögni egy válaszfélét, hogy miért nem lehet megcsinálni.
És mindeközben ott folyik el a vásártereken a nemzeti kincs: a valós alkotók, akik vállalják a szelet, esőt, hót, égető napsütést, hogy lényüket beszuszukálva a fa gyűrűbe, gyertyába, kőbe, vászonra vigyék szertevilágba.
Ha élek és energiám megmarad, a dévai Handmade Heavenben ez gyökeret fog verni.
Mert mint mondottam, meguntam a fióknak dolgozni”.
Muzsi Attila
_______________________________________________
Tűpontos. Itt az ideje hátralépni, eltűnni. Ha majd megérzi a nagyérdemű a hiányt (a hiányunkat) akkor majd lépnek. Ők. (Mi eleget próbálkoztunk) egyébként meg amíg pl. a dévai főcsuhás a jelenlétemben azt mondhatta -idézem- hogy a “művészek a társadalom piócái és semmi szükség az ilyenekre” akkor nincs miről beszélni. Tanúja voltam sok ilyennek. Először ezeket kéne kiállítani a főtérre és naponta “inspirálni” őket… kis edukáció, néhány testvéri fültekerés, ordibálás stb. ahogy ezt ők teszik. Aztán ezt látva a fiatalok megmozdulnának. A tettek beszélnek… de ezek az Ikea minőséget (sem) tudják megkülönböztetni az igazi alkotásoktól. A proli székely csuhásoktól, a román kikupálódott értelmiséginek nevezett újproliig az őket összekötő(!) kiszáradt borókákig amíg ezeket tömik a tartó tisztjeik addig felesleges egy kirakat kuplerájt bérelni alamizsnaként a főtéri Zoo fogdái között. Megoldás van. Hívják a FogelMedia -t… Erdély jobbat érdemelne…
fogel frigyes szabad filmes
Egy őrült naplója 