Egy őrült naplója

Lassan, sorban meneteltek egymás után a rabszolgák. Mindegyikük egy-egy faragott követ cipelt. A rabszolgák négy sorát, melynek mindegyike másfél kilométer hosszú volt – a kőfaragóktól egészen addig a pontig, ahol az erődítményváros építése kezdődött – őrök védték. Tíz rabszolgára egy felfegyverzett őr jutott. Az egymás után haladó rabszolgák sorai mellett, az egyik oldalon, a kifaragott kövekből emelt, egy kb. tizenhárom méteres magaslat csúcsán ült Kraciosz, a főpapok egyike, s már négy hónapja némán figyelte az eseményeket. Senki sem zavarta, még pillantásával sem volt senkinek szabad félbeszakítania gondolkodását. A rabszolgák és az őrök is úgy tekintettek a mesterséges magaslatra a trónnal a csúcsán, mint a táj elválaszthatatlan részére. A rajta lévő emberre sem figyelt senki, aki hol mozdulatlanul ült trónján, hol az ott létrehozott kis téren sétálgatott. Kraciosz azt a feladatott űzte maga elé, hogy átszervezi az ország társadalmának a szerkezetét, évezredekre megszilárdítja a papok hatalmát, szolgálatukba állítva a földkerekség minden lakosát, a papok rabszolgáivá tesz mindenkit, az országok vezetőit is beleértve.

***

Egyszer – hasonmását hagyva trónján – Kraciosz leszállt a magaslatról. Ruhát váltott, levette parókáját. Az őrség parancsnokának meghagyta, hogy veresse őt bilincsbe, mint egy egyszerű rabszolgát és állíttassa egy fiatal és erős Nard nevű rabszolga után a sorba.

Amikor Kraciosz a rabszolgák arcát figyelgette, észrevette, hogy e fiatalember tekintete kíváncsi, fürkésző volt, nem pedig szétfolyó vagy elfásult, mint sokaké. Nard arca hol arról árulkodott, hogy koncentrál s gondolataiba mélyed, hol arról, hogy izgatott. „Ez azt jelenti, hogy gondolataiban terveket sző” – így értelmezte ezt a pap, de meg akart róla győződni, mennyire voltak pontosak észrevételei.

Kraciosz két napig figyelte Nardot, húzta némán utána a köveket. Nard mellé ült, amikor ettek és mellette aludt a priccsen. A harmadik éjszaka, mihelyt elhangzott az „Aludni!” parancs, Kraciosz a fiatal rabszolga felé fordult és fájdalmasan, elkeseredve az éjszakába suttogta nem tudni kinek szánt kérdését: „Hát így fog ez már menni teljes hátralévő életemben?”

A pap látta, hogy a fiatal rabszolga összerezzent és arccal azonnal felé fordult. Szemei csillogtak, szikrát szórtak még a nagy helyiség tompa fényű fáklyáinál is.

– Nem lesz ez már így soká. Éppen a terv befejezésén gondolkodom. Te pedig, öreg, szintén részt vehetsz benne – suttogta a fiatal rabszolga.

– Miféle tervnek a befejezésén? – kérdezte közömbösen és sóhajjal a pap.

Nard nagy hévvel és meggyőződéssel kezdte magyarázni:

– Te is, öreg, és én is, mi mindnyájan, hamarosan szabad emberek leszünk, nem rabok. Csak számolj, öreg: minden tíz rabszolgára jut egy őr. A tizenöt rabszolganőt is, akik ételt készítenek, ruhákat varrnak, szintén egy őr felügyeli. Ha a megbeszélt időben mi mindnyájan rávetjük magunkat az őrökre, akkor legyőzzük őket. Még akkor is, ha az őrök fel vannak fegyverezve, és mi bilincsbe vagyunk verve. Belőlünk tíz jut egyre, sőt, a láncokat is lehet fegyverként használni, kivédeni vele a kard ütését. Lefegyverezzük az összes őrt, megkötözzük őket és elkobozzuk fegyvereiket.

– Ejnye, fiatalember – sóhajtott föl ismét Kraciosz, majd közömbösen kijelentette: – Nincs a te terved jól átgondolva. Az őröket, akik bennünket őriznek, ugyan le lehet fegyverezni, de az uralkodó hamarosan újakat küld majd, sőt, még az is lehet, hogy az egész hadsereget, végül pedig a felkelő rabszolgákat kivégzik.

– Én erre is gondoltam, öreg. Olyan időpontot kell választani, amikor nem lesz itt a hadsereg. Ez az idő pedig hamarosan be fog következni. Mindenki látja, hogy a hadsereg bevetésre készülődik. Három hónapos útra készítik az elemózsiát. Ez azt jelenti, hogy három hónap múlva a hadsereg megérkezik a megszabott helyre és harcba áll. Az ütközetben meggyengül, de győzni fog, sok új rabszolgát ejt majd. Már építik is számukra az új barakkokat. Nekünk akkor kell lefegyvereznünk az őrséget, amikor uralkodónk hadserege éppen megütközik a másikkal. A hírnököknek viszont egy hónap kell ahhoz, hogy eljuttassák a hírt a késedelem nélküli visszatérésről. A meggyengült hadsereg nem kevesebb, mint három hónapig fog visszafelé jönni. A négy hónap alatt képesek leszünk felkészülni a találkozásra. Nem leszünk kevesebben, mint a katonák a hadseregben. Az elfogott rabszolgák velünk akarnak majd tartani, mihelyt meglátják, mi történt. Jól átgondoltam én mindent, öreg.

– Igen, fiatalember, terveddel, gondolataidban az őröket lefegyverezheted és győzhetsz a hadsereg fölött is – válaszolta a pap immár biztatóan és hozzátette: – De aztán mihez kezdenek majd a rabszolgák, és mi történik az uralkodókkal, az őrökkel és a katonákkal?

– Hát erre egyáltalán nem gondoltam. Most csak egyetlen dolog jut az eszembe: mindenki, aki eddig rabszolga volt, nem lesz az. Mindenki, aki pedig ma nem rabszolga, rabszolga lesz – válaszolta hangosan gondolkodva, de már egyáltalán nem meggyőzően Nard.

– Na és a papok? Mondd csak, fiatalember, a papokat a rabszolgákhoz vagy a szabadokhoz fogod sorolni, amikor majd győzöl?

– A papokat? Hát bizony erről sem gondolkodtam! De ha most belegondolok, akkor maradjanak csak a papok, ahol vannak. Rájuk hallgatnak a rabszolgák is, az uralkodók is. Bár időnként nehéz őket megérteni, de gondolom, ártalmatlanok. Beszéljenek csak továbbra is az istenekről, de hogy hogyan kell az életünket jobban leélni, azt mi magunk amúgy is jobban tudjuk.

– Jobban leélni – ez jó! – válaszolta a pap és úgy tett, mintha nagyon álmos lett volna.

De bizony Kraciosz ezen az éjszakán le sem hunyta szemét. Gondolkodott. „Természetesen – gondolta Kraciosz – a legegyszerűbb volna tájékoztatni az uralkodót a bujtogatásról és elfogatni a fiatal rabszolgát, hiszen nyilvánvalóan ő a többiek fő inspirátora. Ez azonban nem oldja meg a problémát. A vágy, hogy a rabszolgaságtól megszabaduljanak, a rabszolgákban mindig élni fog. Új lázadók bukkannak föl, új terveket szőnek majd, s ha már egyszer így van, akkor az állam számára a veszély mindig az országon belül lesz.”

Kraciosz előtt e feladat állt: kidolgozni egy tervet az egész világ leigázására. Megértette, hogy csak fizikai erő segítségével ez nem fog sikerülni. Pszichológiai hatást kell gyakorolni minden egyes emberre, egész tömegekre, népekre, nemzetekre. Transzformálni kell az emberi elmét, mindenkivel el kell hitetni, hogy a rabszolgaság a jólét legmagasabb foka. Olyan automatikus, önmagát fejlesztő programot kell beindítani, amely egész népeket dezorientál térben, időben és fogalmakban. De ami a legfontosabb – a mindenkori adott valóság megfelelő érzékelésében.

Kraciosz elméje egyre gyorsabban működött, megszűnt érezni testét, a nehéz bilincseket a kezén és a lábán. S egyszer csak hirtelen, villámcsapásként megszületett a program. Még nem részleteiben és nem magyarázhatóan, de kolosszális méreteivel már érezhetően, perzselően. Kraciosz a világ egyeduralkodójának érezte magát.

A pap a priccsen feküdt, bilincsbe verve és saját elképzelései fölött lelkendezett: „Holnap reggel, amikor mindenkit munkára vezényelnek, leadom a megbeszélt jelet, és az őrség parancsnoka megparancsolja, hogy vezessenek el a rabszolgák soraiból, szedjék le bilincseimet. Részletesen kidolgozom programomat, kimondok néhány szót, és a világ elkezd változni. Hihetetlen! Csupán néhány szót – és az egész világ nekem, az én gondolataimnak fog engedelmeskedni. Isten ténylegesen is olyan erőt adott az embernek, amelyhez fogható a Világegyetemben nincs, ez az erő – az emberi gondolat. Szavakat alkot és megváltoztatja a történelem folyását. Rendkívül előnyös a kialakult helyzet. A rabszolgák elkészítették a felkelés tervét. A terv racionális, s a valóságban is elvezetheti őket a számukra kedvező átmeneti eredményhez. De én alig néhány mondattal csupán biztosítom, hogy az elkövetkezendő évezredeken át nemcsak ők, hanem még az utódaik utódai is, sőt a földi uralkodók is rabszolgák lesznek.”

Reggel a megbeszélt jelre az őrség parancsnoka levette Kracioszról a bilincseket. Már a rákövetkezendő napon hivatalos volt figyelőállomására a további öt pap és maga a fáraó is. Az összegyűltek előtt Kraciosz így kezdte beszédét:

– Amit most hallani fogtok, senkinek sem szabad leírnia vagy továbbadnia. Nincsenek körülöttünk falak, és szavaimat rajtatok kívül senki más nem hallja. Megtaláltam annak a módját, hogyan lehet a Földön élő összes embert fáraónk rabszolgájává tenni. Hatalmas hadseregek és véres háborúk segítségével sem lehet ilyet elérni, én ezt azonban pusztán néhány mondattal el tudom végezni. Miután ezek elhangzanak, elég két nap, hogy megbizonyosodjatok róla, miként változik majd meg a világ.

Nézzétek: ott lenn hosszú sorban láncba vert rabszolgák visznek egy-egy követ. Rengeteg katona őrzi őket. Minél több a rabszolga, annál jobban áll az ország – így véltük ezt mindig. De minél több a rabszolga, annál jobban kell tartanunk lázadásuktól. Ezért erősítjük az őrséget. Rákényszerültünk, hogy jól tápláljuk rabszolgáinkat, máskülönben nem tudnák végezni a nehéz fizikai munkát. Ennek ellenére mégis lusták és hajlamosak a lázadásra. Nézzétek, milyen lassan mozognak, de az ellustult őrség sem hajtja korbáccsal, és nem veri még az egészséges, erős rabokat sem. Ezután mégis sokkal gyorsabban fognak mozogni. Nem kell hozzájuk még őrség sem. Az őrök is rabszolgákká válnak. Megvalósítani ezt a következő módon lehet: ma napnyugtakor a hírnökök hirdessék ki a fáraó parancsát, amelyben ez áll: „Az új nap hajnalától fogva minden rabszolgának teljes szabadság adatik. A szabad ember minden egyes kőért, amelyet a városba visz, egy érmét kap. Ezeket az érméket be lehet váltani ételre, ruházatra, lakhatásra, a városban palotára vagy egy egész városra. Mostantól fogva ti – szabad emberek vagytok.” 

Amikor a papok tudatosították mindazt, amit Kraciosz mondott, az egyikük – koránál fogva a legidősebb – így szólt:

– Démon vagy, Kraciosz. Amit kigondoltál, démonizmussal árasztja majd el a földi országok zömét.

– Legyek hát démon én, legyen démoni, amit kigondoltam, s nevezzék azt a jövőben az emberek „demokráciának”.

* # #