“Ne gondolkodj.
Ha gondolkodtál ne pofázz.
Ha pofáztál le ne írd.
Ha leírtad ne csodálkozz”.
Ezt ma küldték nekem, név nélkül…
Rendben van fiúk, lányok…
Értem én hogy sorban kapom a fenyegetéseket itt Erdélyben, nap mint nap…
És sajnos nem csak a legutóbbi írásom kapcsán, hanem bárhol jártam eddig romániában az utóbbi jó két évben, kapom rendesen a verbális odaszúrásokat-gyilkos tekinteteket is, miközben nyájasan mosolyognak körülöttem.
Ezeken eddig elegánsan átléptem…
De most ez úton jelzem, hogy… az én védelmem a nyilvánosság.
Ha már más nem írja le, vagy filmezi meg, azt, úgy, ahogy én megtettem eddig, akkor engedtessék meg nekem, hogy a saját felületeimen azt tegyek közzé, amit én látok helyesnek.
Ezt hívják úgy, hogy Szólás(Sajtó)Szabadság. Pont.
Elég mocskot láttam-látok az életemben és bizony azt is meg kellett tanulnom, hogyan és mikor kell kompromisszumokat kötnöm. De van egy határ, amikor nem szabad hallgatni, még akkor is hogyha az ember (magán)élete megy rá.
Tehát: ha továbbra is próbálnak megnyomorítani “kedves” román és egyébb nációjú feleim, akkor bizony borulni fog az a bizonyos bili.
Sokan fognak utánam zuhanni…
Vajon megéri nektek?
Fogel Frigyes
Szabad filmes
——————————————————————
Végezetül egy korábbi írásom…
Valamikor ennyien figyelik mondanivalómat… (csatolt kép)
——————————————————————
“Társam a szégyen, menekülök
Jaj, meddig még”?
Tegnapelőtt még a házsongárdi temetőben sétálhattam, amikoris a román sírok között megpillantottam egy frissen restaurált, az átlagosnál kisebb, jóval szerényebb sírkövet.
Lassan közeledve a tövisek és a gazos le-visszahúzó aljnövényzet között, hirtelen megláttam a sírfelirat első sorát… Földbe gyökerezett a lábam és elsírtam magam…
Egy ismeretlen ember szólított meg. 346 év távlatából…
1676 írunk.
Magyarul…
Hosszú percekig álltam a hideg hóban, a metsző szélben és életemben először belekapaszkodtam egy sírkőbe, itt, a házsongárdi temető sokezer üvöltő varjújával a fejem felett…
Kár-kár…
És ekkor, ebben a pillanatban eszembe jutott, friss kutatásaim alapján egy kolozsvári levéltári paksaméta dermesztő számai:
1941-ben Kolozsváron 9.700 román élt, 98.000 magyar mellett.
2011-ben már 250.000 román élt itt, a magyar pedig csupán 48.000
Sikerült nekik a betelepítés.
Rengeteg emberrel találkoztam eddig itt, a két év alatt, amióta Erdélyben élek és filmezek, de a valós számokról az itteni románoknak fogalmuk sincs. És nem is érdekli őket tapasztalataim szerint.
Néhány román értelmiségit kivéve, a sötétség, teljes.
———————————————
49 év bolyongása után -(ott künn, a nagyvilágban)- hosszú hontalan évek maximális nemzetközi teljesítményei és keserves virrasztásai után, most hirtelen mellbevágott a felismerés, hogy… hazaértem. Ide. A szégyenbe.
———————————————
Őseimtől itt Erdélyben, anno, mindent elvettek.
Apámék, akik még Marosvásárhelyiek voltak (én már Budapesten születtem), a 70-es években folyamatosan vitték a csomagokat, haza, rendületlenül, ahogy sokan mások is tették ezt, akkor… (Például alapvető élelmet az orvos családtagjainknak is)…
Aztán ennyi év után, most én állok itt, a város, Kolozsvár közepén, és a fejembe tódulnak a friss tapasztaltok, ahogy pl. egy Babes-Bolyai egyetemista csoport néhány hónapja rám szólt, hogy mi a fenét beszélek én a Farkas utcáról, amikor ők ilyet nem is ismernek itt Kolozsváron…
Ekkor én csendesen megjegyeztem nekik, hogy a híres egyetemük melletti utcáról beszélek, melyet eredeti nevéről, csupán néhány évtizede Mihail Kogalniceanu-ról, román miniszterelnökükről nevezték. Át…
Sohasem felejtem el a kényszeredetten mosolygó, vagy inkább vicsorgó, (román egyetemisták) tekintetét…
Várták a válaszom… láthatóan vérszagot éreztek…
Ekkor én csendesen, a szemükbe nézve, kimondtam:
A Farkas utcát, a ti hivatalos állami levéltári adataitok alapján, 1453-tól hívják így, azaz Farkas utcának………
Mély, fagyos csend volt a reakció.
Sarkon fordultam és még eldünnyögtem a bajszom alatt, miközben eltávolodtam tőlük hogy: ti csak vendégek vagytok itt… Semmi több… Vendégek…
Ekkor az egyik egyetemista meghallva dünnyögésem (angolul), erélyesen rám mordult és elkiáltotta magát, hogy ismételjem meg mindenki előtt amit most mondtam…
Ekkor feléjük fordulva, mélyen a szemükbe nézve kimondtam:
Ti (román) egyetemisták tudhatnátok, hogy a tudás, hatalom…
Tudjátok, volt nekünk itt errefelé egy írónk, -folytattam- Áron Tamási volt a neve, aki azt merte mondani anno, -amikor még igazán veszélyes volt beszélni Az Igazat-, hogy “az igazság fáj, de meg lehet szokni”…
És tudjátok, hogy ki volt a híres egyetemetek egyik névadója? -Folytattam- Tudjátok ki volt János Bolyai?
Ekkor is csak kényszeredett hallgatás volt a reakció…
Ismét kivártam egy kicsit, aztán a válaszom kegyetlen volt és pontos:
Nézzétek… Albert Einstein halála után egy közjegyző által hivatalosan dokumentált leltár alapján (USA) ma már kimondható, hogy Bolyai János egy évszázaddal korábban a geometriai kutatásai alapján, -tehát jóval Einstein előtt- lefektette, az általános relativitás elméletét.
Pont.
Ekkor mondatomat befejezve megfordultam és éreztem ahogy szúrós tekintetek döbbent csendjének kíséretében eltávozok ebből a velejéig elrothadt korból…
——————————————
Végül most hazaértem…
De ahogy a dal mondja:
“Társam a szégyen, menekülök,
Jaj, meddig még”?
Fogel Frigyes
vándor szabad filmes
Filmjeim:
https://youtube.com/channel/UC7XObV5N1nXG7cFy-AUcrgQ
A dal:
https://www.youtube.com/watch?v=dgCJVOcXezU
Ui:
Köszönet a restaurátoroknak, Isten áldja a keze munkájukat és kitartó lelküket.
Egy őrült naplója 