Csak az igazat! Avagy egy piálásom kijózanító története…

Főszereplők: a házsongárdi temető melletti park, (Kolozsváron).

Mellékszereplő: inkognitóban jómagam, mint messziről jött filmes.

Főszereplő: egy fiatal román értelmiségi…

Feleim!

Kértétek, hogy írjak még…

Írni nem tudok, filmezni talán, de ha van igény néhány személyes sztorimra, akkor végülis… Miért is ne?…

——————————————

Amikor kb. fél éve még zöldeltek itt a fák a házsongárdi temető melletti kis parkban, egy hosszú (film)felvételi napom után, ebben a zöld sziget melletti kis éjjel-nappali boltban megvásároltam két üveg sört és gondoltam én naívan, hogy lesz egy nyugodt félórám az itteni fák hűsitő árnyékának védelmében elcsendesülni, Uram bocsá, lassulni egy kicsit a dán sőrfőzők kimagasló alkotásának társaságában…

Hát nem így lett! 🙂

Az első meglepetés akkor ért, amikor a parkban sétálva azzal kellett szembesülnöm, hogy egy, azaz 1 darab pad van, amire le tudok ülni. 1 db. Semmi több. Nuku.

Ekkor óvatosan körülnéztem, aztán lassan leültem a nyócker stílusban megépített, itteni román szoc. reál “remekműre” és rögtön megéreztem, hogy nem vagyok egyedül ebben a “dzsungelben”…

A periférikus látásom bejelzett, amikor meghúztam az első üveg sört.

Valaki állt, biztos takarásban egy közeli fatörzs fedezékben, a “saját sörébe” kapaszkodva…

Gondoltam egyett és hirtelen felálltam, angolul szóltam a (még) nem azonosított, dobozos sörbe kapaszkodó lénynek, hogy nyugodtan jöjjön közelebb, szívesen megosztom vele a padot, van elég hely kettőnknek is…

A srác így is tett, és miután odajött hozzám, kifogástalan angolsággal megköszönte az invitációt…

Aztán jól megnéztük egymást… (fotó mellékelve).

És ekkor megszólalt bennem a kisördög.

Bemutatkoztam.

Hola! Federico Fogel a nevem, spanyol filmes vagyok.

Erre a srácnak hirtelen felderült az arca és szinte azonnal megnyílt nekem…

Spanyolországból? -Kérdezte-.

Nem. Andalúziából. Granadából. -válaszoltam-…

Errre elnevette magát…

Én meg visszakérdeztem angolul:

És te honnan vagy?

Én, innen a szomszéd hotelből. -válaszolta-.

Román vagyok, a menedzser, -folytatta kifogástalan angolsággal-.

Aztán ahogy figyelmesebben megnéztem, láttam, hogy volt benne már pár (dobozos) sör…

Ismét feléje fordulva megkérdeztem:

Figyusz, hogy lehet az, hogy itt, ebben a szép parkban csupán egyetlen egy pad létezik?!

A válasz, nem késett…

Tudod Federico -folytatta az újdonsült román ivó cimborám-, itt, már 25 éve rendszeresen megy a játék…

Csodálkozva néztem rá, erre kicsit szégyenlősen, lesütött szemmel folyatatta…

A helyi önkormányzat nemrég kiszedette itt az összes padot, ugyanis ez volt az a bizonyos hely, az egyik kedvenc pont, azoknak a hölgyeknek, akik a világ legősibb mesterségét űzik itt is.

A mai napig…

Nyeltem egyett, és ismét meghúztam a régi germán szerzetesek által alapított nedűt, egészen pontosan annak jelenlegi dán verzióját…

És megéreztem, hogy eljött a pillanat…

Hirtelen a srác felé fordulva belekezdtem a mondókámba…

Nézd, van itt valami Romániában, amit nem értek..

A srác figyelmesen hallgatott…

Itt most Cluj-ban (Kolozsváron) várom a filmstábom többi tagját, akik közel egy hete leszakadtak tőlem, és ezalatt az idő alatt azt hallottam, hogy élnek itt valami “Ungur-ok” … valami magyar(?) népcsoport…

Erre a srác még mélyebben nézett maga elé szótlanul, miközben én zavartalanul építgettem felé a kérdéseimet…

Szóval, -folytattam-, kik is ezek az Ungurok? szegeztem neki a kérdést..

Erre a román srác, várt még egy hosszú pillanatig, majd nagyot húzva a söréből, belevágott…

Tudod Federico, ezek A Magyarok.

Egy érdekes népség…

Precízek, tiszták, pontosak, és az igazság az, hogyha mi itt, románok valamit igazán jól meg akarunk oldani, pl. az autónkat megjavítani, vagy babysitter-t keresni, vagy egy jó magántanárt a gyerekeinknek, akkor bizony a magyarokhoz fordulunk, őket szerződtetjük.

Hallgatva a srácot, a pavlovi reflexeim beindultak, a kezeim önkéntelenül keresték a Tascam (professzionális) hang felvevőmet, hogy megörökíthessem ezt a ritka, őszinte percet…

Aztán persze nem volt nálam semmilyen kütyü ebben a megismételhetetlen pillanatban, úgyhogy csak a mobilommal futotta egy gyors szelfilre az iddogálásunk végefelé…

Eközben a srác nemgyőzte folytatni magától a kis vallomását…

Tudod Federico, -folytatta- ezek az emberek -a magyarok- már nagyon régóta vannak itt, és nekünk még sokat, igencsak sokat lehetne tanulnunk tőluk… dehát… -aztán hirtelen elharapta a mondatot-…

Hallgatva őt, fájdalmasan néztem magam elé, és ekkor úgy éreztem, hogy most aztán tényleg az üveg aljára nézek.

Kínomban…

Közben elszégyelltem magam…

Hiszen hazudtam a srácnak hogy spanyol filmes vagyok…

Bár igaz, hogy 17 évet lehúztam a Hispánoknál (is), és előtte jó pár évet a németeknél, a svájciaknál, az usa-ban, stb… de most itt nem vett rá a lélek, hogy így, kicsit piásan, elázva, bevalljam neki, hogy az ungur, a magyar “gyaur”, az bizony én vagyok, itt, előtte, egy személyben…

———————————————

Elsöröztünk még egy ideig, majd mobilszámot cseréltünk, és a végén megöleltük egymást és elváltak útjaink…

———————————————

Hogy is tartja a mondás?!

Borban az igazság?

Nemcsak a borban. A sörben is, drága feleim!!!

Szeretettel ölelem a román, magyar, szerb, szlovák, német, stb. testvéreimet innen a messzi kalotaszegi havasokból.

A peremvidékről.

Frici

Frigyes Fogel

https://fogel.me

WordPress blog: