A vadkeleti filmes és egy taxis (utolsó) mohikán…

Ma reggel a kolozsvári téli utcákat járva kénytelen voltam taxit hívni a mobilom egyik aplikációján keresztül…

Annak rendje és módja szerint megérkezett a láthatóan már jobb időket is látott Alfa Rómeo, a kincses város egyik kissé lepukkant gyártelepének a szélére…

Miután beszálltam a taxiba, még köszönnöm sem kellett a mesterséges inteligencia jóvoltából (mobil app) a kb 25 éves sofőrnek, hiszen az ő mobilján is már minden info megjelent. Az út elején a srác tekintetét figyeltem, ugyanis a maszk jól kiemelte szép kék szemeit…

Gondolkodtam hogy megszólítsam-e, mert a “rideg modern” csönd már zavart egy ideje… A kényelem, a hight-tech, -(Kolozsvár ma már az edélyi IT szektor fellegvára, kis túlzással az erdélyi silicon walley)-, már a taxiban esetlegesen induló élő beszélgetéseket sem segíti.De azért megpróbáltam beszédbe elegyedni a maszkos fiatal sofőrömmel:

“Hi! Milyen nyelveken beszélsz”? (Angolul kérdeztem a srácot) “Angolul és egy kicsit spanyolul”, jött azonnal a tömör válasz… Ekkor elmerengtem pár másodpercig a lehetséges folytatáson, aztán belecsaptam a lecsóba…

“Te miért nem vagy már külföldön a többi honfitársaddal együtt több pénzt, kemény Eurókat keresni”? Kérdeztem… (A viszonylag hosszú fuvar végösszege átszámítva csupán 5 euro volt)…

A srác, erre rövid gondolkodás után, ezt felelte:“Azért maradok itt Kolozsváron mert van hitem és kitartásom”. Ekkor elkerekedett a szemem, ugyanis nem erre a válaszra számítottam… Nyeltem egyett és gondolataimba merültem…

Nemsokkal később a fiatal sofőröm így folytatta: “Még nemrég volt egy kis taxis cégem itt a városban. Két alkalmazottal. A munkatársaim kinevettek amikor adót fizettem utánuk, és legálisan vittem a bizniszt. Aztán úgy döntöttek, hogy szünet nélkül becsapnak, ügyeskednek és hazudoznak nekem. Ekkor ezt megelégelve, bezártam a boltot és most a menyasszonyommal vagyunk ketten és taxizunk tovább két külön autóval. Havonta fejenként, tisztan, megkeressük párommal a 2000 eurot, -folytatta-. És most január első hetében, ami mindig az új év leggyengébb időszaka szokott lenni, az 500 eurot is megkerestünk egy hét alatt”.

Egyre nagyobb figyelemmel hallgattam tovább fiatal sofőröm nyugodt, magabiztos hangját. “Amikor az itteni (román) fiatalok belefognak valamibe, akkor hirtelen az első kudarc után abbahagyják és elmennek -folytatta-, nem tudják hogy mit jelent az a szó hogy: kitartás… Én nem adtam fel, nemsokára új céget alapítok és hamarosan sokkal kevesebbet kell majd dolgoznom mint most”.

Ekkor vett egy mély levegőt és kimondta:“Én hiszek magamban”…

Szavain rágódva hosszú percek után nem tudtam megállni hogy fel ne tegyem neki az utolsó, közhelyes kérdésemet, mert őszintén kíváncsi voltam, hogy mit válaszol majd rá ez a szemtelenül fiatal, utolsó (taxis) mohikán…

“Bocsáss meg a tolakodásomért – kezdtem bele- de megkérdezhetlek hogy mi az álmod a saját jövőd illetően”?

Kis gondolkodás után, a következot felelte, egyszerre egy merész de művészien elegáns kanyar közben:

“Egy taxi vállalatot szeretnék”, mondta.

Good for you, válaszoltam és a mobilom képernyőjén a maximális borravaló százalék opciót nyomtam meg neki, mielőtt kiszálltam az öreg Alfa Romeo-ból a város másik végében…

Miközben nyitottam az ajtót, a srác utánam szólt: “És “ön” mivel foglalkozik”?

Erre hirtelen visszanéztem rá, és messziről hallva a saját hangomat, közben a két maszkos arc , kék szempárjai egymásba fonódtak…

“Én egy szabad filmes vagyok, -válaszoltam- egy olyan, aki azokról készít alkotásokat mint amilyen te is vagy”…

Aztán csendesen becsuktam a kocsi ajtaját, majd kis idő múlva a mobil taxis app-hoz szokásommal ellentétben hozzáadtam egy fotómat, hogy legközelebb, ahogy az angol is mondja:

“face to face, my friend”…